Mátét pont élete első születésnapján éjjel egy kruppos roham érte, ezért a héten pár napot a kórházban töltöttünk. Így hát ide sem tudtam írni semmit, pedig eddig mindig törekedtem arra, hogy legalább másnaponta legyen új post. A kórházas napokat még nem sikerült kipihennem, pláne, hogy utána még vizsgáztam is szombat reggel, úgyhogy most sem volt energiám arra, hogy szigorúan a blog eredeti tematikájába tartozó dolgokat keressek.

Mivel azonban a statisztikákból is látszik, hogy sokan szeretitek a személyesebb hangvételű írásokat, íme ismét egy, aminek talán legalább annyira hasznát vehetitek, mint a lakberendezős részeknek.

Nagyjából lehet már fogalmatok róla, hogy én milyennek szeretem a Karácsonyt, és mit tartok benne fontosnak. Elmondok egy újabb adalékot hozzá: nekem vannak kedvenc karácsonyi zenéim, és számomra ezek épp annyira hozzátartoznak a hangulathoz, mint egy égő gyertya fénye, vagy a mézeskalács illata.

Kisgyerekkorom óta hagyomány nálunk, hogy 24-én, készülődés közben két albumot hallgatunk felváltva: az egyik a Kormorántól a Betlehemi királyok, a másik Szörényi Leventétől és Sebestyén Mártától a Jeles napok. Ezt a két albumot soha máskor nem hallgatjuk, csak 24-én és az utána következő napokban, esetleg még akkor, ha már korábban ajándékot csomagolunk, vagy utazunk valahová a karácsony előtti héten. Amióta az eszemet tudom, mindig így volt ez, és amíg meg nem halok, nekem így is marad. Olyan mélyen beégtek már ezek a dallamok a zsigereimbe, és annyira összefonódtak a Karácsonnyal, hogy már nem is nagyon tudom nélkülük elképzelni ezt az ünnepet. Nem vagyok benne biztos, hogy ha felnőttként találkozik csak velük az ember, nem gyerekként, mint én, akkor is ugyanolyan varázsuk van, mint amennyire számomra, éppen ezért fogom Máténak is megmutatni ezeket a dalokat, míg még pici.

Nálunk az a szokás, hogy 6 óra körül csilingel egy csengő, ami jelzi, hogy megérkezett a Jézuska. Akkor lehet bemenni a szobába, ahol a karácsonyfa áll feldíszítve, alatta az ajándékokkal. Ilyenkor mindig körbeállünk és elénekeljük a Mennyből az angyalt, a Pásztorok, pásztorokat, és a Csordapásztorokat. Utána egyenként mindenki mindenkinek boldog karácsonyt kíván, és jöhet az ajándékozás, majd a vacsora. Az ajándékozás alatt még általában karácsonyi énekek szólnak CD-ről, a vacsora alatt azonban más zene szól, és ez utóbbi terén nem olyan szigorú a hagyomány: mindig vannak változások, új kedvencek. Igazából vadászom is őket.

Tavaly a vacsora és az azt követő, éjféli miséig tartó beszélgetés alatt nálunk ezek az albumok voltak a favoritok:

Sinatra – Nothing but the best

The Jazz Station – 21 Great Tracks, Volume 1.

Pink Martini – Sympathique

Miles Davis – Cool and Collected

Mint látható, ezek nem karácsonyi zenék, egyszerűen csak JÓ zenék. Olyanok, ami mellett jó beszélgetni. Ami mellett jó finomakat enni. Ami mellett az ember önkéntelenül is nosztalgikus hangulatba kerül. Megnyugszik, hátradől, mesél meg hallgat, és közben jól érzi magát. Szerintem ez fontos Karácsony este, nekem legalábbis az. Voltam már karácsonykor olyan helyen, ahol semmilyen zene nem szólt, vagy a tévé ment, vagy valamelyik rádió, tele reklámokkal, idegesítő hangokkal, villodzó fényekkel. Engem mindkettő zavart. A túl nagy csöndben valahogy élesebbek a szavak, a rádió mellett meg nincs kedvem megszólalni, vagy ha van is, csak felszínes dolgokról. Nem tudom, miért, de nálam ez így van. Egy jó kis zene a háttérben viszont szerintem valahogy “puhábbá”, felszabadultabbá teszi a beszélgetést.

Többször előfordult már, hogy vendégségben voltak nálunk olyanok, akik nem figyelnek ennyire oda a karácsony esti zenére, és annak ellenére, hogy én tizedannyi ételt nem tettem eléjük, mint ők fordítva, mégis mindig úgy álltak fel, hogy mennyire jól érezték magukat, mennyire el tudták engedni magukat nálunk, és milyen jó volt beszélgetni, úgy igazán… Pedig nincs szerintem ebben különösen nagy csoda, nem nekem köszönhető.

Tessék csak bátran meghívni a karácsonyi vacsorához Armstrong bácsit vagy Fitzgerald nénit, és kész is a varázslat!

::
/Ha esetleg van kedvetek, írjátok meg, hogy Ti miket hallgattok ilyenkor, kíváncsi vagyok!/

Kató néni. Mindig lila sálakat hordott és nem telt el nap, hogy ne emlegette volna a kanáriját, akit Carusonak hívtak. Az általános iskolában ő vigyázott ránk délutánonként a napköziben. Egész picike, kedves asszonyka, időskorára is dúsnak megmaradt, őszülő göndör hajjal. Miután megírtuk a leckéinket, mindig mesélt nekünk valamit, vagy mesekazettát hallgattunk, sőt, néha olasz operákat (mondom, Carusonak hívták a kanárit). És közben mindig kézimunkáztunk valamit. Különösen az adventi időszakban sürgölődtünk: készítettünk koszorút és edényfogót, öntöttünk gyertyát, gipszből angyalkát, festettünk képeket, varrtunk filcből szivecskéket tűpárnának. A november és december azzal telt, hogy minden családtagnak és barátnak a saját kezünkkel alkottunk valami kedvest, valami hasznosat, valami szépet, valami apróságot. Máig nem felejtem el azoknak a délutánoknak a hangulatát. Mint a kis angyalkák és krampuszok egy titkos ajándékgyártó műhelyben, akik borzasztó büszkék az alkotásaikra. Jogosan, mert még sok év távlatából is meg kell állapítanom, ha belebotlom valahol valamelyikbe, hogy nem lettek soha “gagyik”, tényleg beleadtuk minden szeretetünket. Gyertyák illata, Caruso zenéje, és a gyerekkori karácsony-várások jutnak az eszembe, ha ezekre a délutánokra gondolok.

Mostanában már nem kézimunkázom. Szerintem nem is tudnám magamtól megcsinálni mindazt, amit 10 évesen csak úgy ontottam magamból. De nem is állok neki, mert csúnya felnőtt módon most tényleg “nem érek rá”, másrészt igazából – ugyanúgy, ahogy anno gyerekként – a legjobb barátaimmal közösen lenne kedvem hozzá, akik közül többen külföldön élnek már, és akik nem, azokkal is nagyon nehéz lenne összehozni egy nyugis alkotós estét a sok munka, és a még pici gyerekek miatt. Húsvétkor azért megpróbáltam, össze is jöttünk lányok tojást festeni. Nagyon jó móka volt, teljesen belefeledkeztünk, hagyományt szeretnék csinálni belőle. De ez a mostani karácsonyi időszak kicsit zűrösebb, nekem különösen, úgyhogy idén még biztos kimarad az adventi közös alkotás.

DE. Addigis, míg újra el nem kezdem a kézimunkázást, kiválogattam magamnak (és Nektek) néhányat a Meska Bolt szerintem legtündéribb karácsonyi kézműves apróságai közül. Nem drágák, kézzel készültek, és az értük kifizetett pénz biztosan jó helyre kerül, hisz aki vásárol tőlük, az közvetlenül az alkotóknak fizet.

(Ha valami megtetszik, kattints a képre és máris az oldalukon vagy!)

Csizma: Judit Vigvari Design
Pingvinek: boGárkrea
Rénszarvasok: Megalkotlak
Ádventi naptár: Kismanka

A Mai Manó Házban még a nyáron megrendezett Budapest Pozitív kiállításon az egyik teremben Dezső Tamás fenti három képe (Éjjeliőr, Téglák, Roncs – 2009), volt látható hatalmas nagyításban egymás mellett egy falon. Talán még így kicsiben, interneten keresztül is átjön, mekkora erejük van, képzelhetitek, milyen volt élőben… Én mindenesetre percekig csak álltam ott, és néztem őket. És mivel azóta is sokszor eszembe jutnak, szerettem volna megmutatni Nektek is. Jegyezzétek meg a nevét és figyeljétek a képeit, mert lenyűgözőek!

Ha nem jártatok a kiállításon, a többiek fotót is megnézhetitek itt, érdemes!

::

Máté egyébként életében először jött velünk fotókiállításra akkor, és a maga 9 hónapjával nagyon igyekezett megszemlélni mindent…

A Kicsi Ház Facebook oldalára került fel ez a deszkákból készített karácsonyfa, és kisebbfajta vitát generált. Volt aki azt írta: “randa”, volt, aki szerint “borzalmas! néhány szalaggal madárijesztőnek akár jó lehet!”. Ugyanakkor volt, akinek tetszett a minimalizmusa, vagy az újrahasznosított volta. Én ezt a commentet fűztem hozzá: “Nem a tárgyaktól lesz Karácsony, hanem az érzésektől, amik betöltik a szobát. Ahol szeretet van, ott egy ilyen fa is lehet a leggyönyörűbb karácsonyfa a világon.”

Nem akarok patetikus lenni, de közeledik a Karácsony, és még mielőtt túl késő lenne, és belecsúszánk a nagy rohanásba és készülődésbe, talán van értelme egy pillanatra megállni és elmerengeni ezen egy picit.

Bevallom őszintén, én nagy “ünnep-kedvelő” vagyok. Az ünnepek szerintem csodálatosan osztják fel az évet, mindig van “mit várni”, pláne, ha gyerek az ember. Milyen nagy öröm a nyuszikat vagy a tojásokat keresgélni, születésnapon Halász Jutkát énekelni a szomszéd gyerekekkel, az új divat szerint töklámpásokat farigcsálni, aztán nézni a fényüket, vagy várni a csengő hangját Karácsonykor és utána berobbanni a szobába, elámulni a fán és birtokba venni a játékokat. Gyerekeknek és gyerekekkel a legnagyobb élmények ezek szerintem, és pont azért, mert – ha nem szúrtuk el őket túlságosan – nekik még nincsenek előítéleteik. Őszinte csodálattal néznek mindenre, elhiszik, hogy útközben hazafelé a nagyitól a Jézuskát látták átsuhanni az égen, vagy hogy tényleg a nyuszi tette a tojásokat a gondosan elkészített kis fészkekbe.

Felnőttként sok embernek az ünnepekről a MACERA jut eszébe: vásárolni, takarítani, sütni-főzni kell, és mi lesz, ha nem lesz kész minden, vagy ha kiszárad a bejgli. Igen, ez is része a készülődésnek, ez a kis extra stressz, de ezt fel lehet fogni egy boldog, lázas készülődésként, és nevetni a nehézségeken, vagy fel lehet fogni a hátunk közepére se kívánt kötelességként is, bosszankodva és azt várva, hogy legyen már vége… Akkor meg minek…?

Én hiszek abban, hogy rajtam áll, hogy félig üresnek vagy félig telinek látom ugyanazt a poharat. Nap, mint nap tapasztalom, hogy emberek ugyanolyan típusú nehézségeket megélve mennyire optimisták, vagy pesszimisták tudnak lenni. Az alap probléma pedig nem változik, de pusztán attól, hogy ők másképp állnak hozzá, mégis egészen másképp fogják érezni magukat.

Kicsit közhelyes, amit írok, mégis megteszem, mert engem tényleg elszomorít, mikor az ünnepekben az emberek csak a külsőségeket látják és élik meg. Ha csak az számít, hogy tökéletes legyen a terítés és a mienk legyen az utcában a legnagyobb karácsonyfa, vagy ha csak azt látjuk, hogy ötször annyi ember után kell mosogatni, mint más estéken. IGEN, legyen szépen megterítve, legyen szép a karácsonyfánk, mosogassunk ötször annyi emberre, de közben ne felejtsük el, hogy igazából nem ez számít, hanem azok az érzések, amit ilyenkor tudunk adni egymásnak és magunknak.

Soha nem felejtem el. Az egyetemen első évesek voltunk, és Zlinszky János professzor úr, volt alkotmánybíró, egy hatalmas műveltséggel rendelkező ember a Karácsony előtti utolsó előadáson azt kérte tőlünk, hadd mesélje el a számára legemlékezetesebb Karácsonyt. 1944-ben Szentestén bombázták Budapestet. Egy pincében voltak, óvóhelyen. Nem volt béke, se meleg, se karácsonyfa, se szaloncukor. Az ajándék pedig egy kis darab kenyér volt, amit a család tagjai megosztottak egymással. Ott és akkor, legpuritánabb és legnemesebb lényegében valóban jelen volt a Karácsony.

Kívánom, hogy a következő hetekben mi is mindannyian megéljük majd ezt a fajta Karácsonyt, ami elsősorban és legfőképpen a szeretetről és az örömről szól, és nem másról. Ha vannak is nehézségek, amik gátolnak benne, mogorva rokonok, betegség, kimerültség, vagy bármi más, legalább próbáljuk meg. Ha a családban valamiért nem megy, akkor azáltal, hogy átviszünk egy tál meleg halászlevet a szomszéd özvegy néninek, akit soha nem látogat senki, vagy készítünk egy kincsekkel teli cipősdobozt egy kisgyereknek, akinek egyébként nem jutna ajándék.

Én hiszek abban, hogy mindenki tud adni és kapni szeretetet Karácsonykor, bármilyenek is a körülményei…

És ez nem jelenti azt, hogy közben ne lehetne mindent megtenni azért, hogy külsőségeiben IS szép legyen!