Gyerekkoromban 2 évig Brazíliában éltünk és ott francia iskolában jártam. Az osztálytermünkben mindenkinek saját kis asztalkája volt, mindegyik más színű. A terem végében volt egy sarok, tele színes párnákkal, ahová leülhettünk beszélgetni. A könyvtár szintén színes párnákkal volt teli, még a legvásottabb gyerekek kedvét is meghozta az olvasáshoz. A könyveink telis-tele voltak színes képekkel és rajzokkal, a füzeteinkbe sokszor magazinokból kivágott fotókat ragasztgattunk.
1989-ben jöttünk haza, 3. osztályos lettem egy magyar iskolában. Minden pad zöld volt, párnák sehol, a szürke tankönyvekben legfeljebb fekete-fehér képek. A tanárokat nem tegezhettük és az óra elején jelenteni kellett, amit a francia iskolában soha.
Szerencsére azóta ez a helyzet már itthon is változott, egyre színesebbek a könyvek és az iskolák, még ha annyira talán nem is, mint a fiatal finn építészpáros, Hilla Rudanko és Anssi Kankkunen műve, egy kis kambodzsai falu iskolája.
2010 tavaszán az Aalto egyetem design kurzusa keretében utaztak ki Kambodzsába, és tervezték meg az épületet, hogy segítsenek a falu lakóin, akik gyakorlatilag semmilyen közösségi épülettel nem rendelkeztek. Az iskolai feladat túlnőtte önmagát, és támogatók segítségével sikerült ténylegesen fel is építeni a két fiatal tervét kizárólag helyi munkások és helyi alapanyagok felhasználásával.
Az iskola időközben a falusiak kedvenc közösségi központjává vált, ünnepségeket, a helyi felnőtteket is oktató kurzusokat tartanak benne, és akkor is itt gyűlnek össze, ha fontos kérdésekben kell döntéseket hozniuk.Az én szívemhez nem csak a színei miatt, hanem pont ezért is közel áll, mert nagyon lelkesedek az olyan ötletekért, amelyek képesek felpezsdíteni egy-egy település lakóinak életét.
szögletes aranyhal 
Szerettél Brazíliában élni? Gondolom, hogy akkor jól beszélhetsz franciául. 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, nagyon szerettem, gyerekként nagyon klassz élmény volt. A legeslegjobban a levegő illata hiányzik… Ugyanakkor honvágyam is volt közben, mert én nagyon kötődöm a családomhoz és barátaimhoz, egész kicsi korom óta, ezért nagyon hiányoztak a nagyszüleim, és szomszéd gyerekek, akikkel felnőttem.
De a szüleim, akik felnőttként voltak kint, sokkal jobban szerettek Mexikóban élni (ott is voltunk 2 évet), mert kisebbek voltak a távolságok, barátságosabb volt az egész. Brazília olyan nagy, hogy ha bárhová el akarsz jutni a fővárosból, ahol mi laktunk, több száz, sőt ezer km-t kell vezetni. Ezért mi a két év alatt csak kétszer jutottunk el például a tengerpartra. A főváros, Brasília, ahol mi laktunk, nagyon fiatal város, nem természetes úton fejlődött, hanem egy teljesen tervezett város. 1956-tól kezdték csak építeni abból a célból, hogy Brazília fővárosa ne Rio de Janeiro legyen, hanem egy olyan város, ami az ország közepén van, és nem a szélén. Vagyis kinéztek az ország közepén egy helyet és oda építették fel. Hatalmas sugárutakat és épületeket húztak fel, de ember ekkor még alig lakott itt, még akkor is, mikor mi a nyolcvanas évek végén kint éltünk, baromi üresnek tűnt az egész. 1960-ban még csak kb 150.000 lakosa volt, mikor mi kint voltunk, kb. 8-900.000 egy hatalmas területen. Szóval erre nagyon emlékszem, hogy Budapesthez képest milyen nagyon üres volt.
De például az emberek életigenlő mentalitását, a zenéjüket, a tánc szeretét olyan mélyen magamba szívtam, hogy elválaszthatatlanok tőlem…
KedvelésKedvelés