a házakban Sorsok élnek

Életem első huszonnéhány éve úgy telt, hogy végtelenül szerencsésnek érezhettem magam. Két testvér, rengeteg barát, házasságban élő, fantasztikus szülők, mindannyian egy szép családi házban együtt, első osztálytól egyetem végéig kitűnő jegyek minden iskolában, világlátás (például 4 év Dél-Amerikában), életem első munkahelyén pedig a világ legjobb főnökei és legszuperebb munkatársai. Az első szerelmem egyszer azt mondta, én olyan vagyok, “mint akinek van a hátán egy zsák, telistele szerencsehozó kismalacokkal”. Nem tudtam vele vitatkozni, és valahol mélyen mindig bújkált bennem a kérdés: megérdemlem én ezt az életet..? Vajon ilyen lesz végig, vagy lesz majd valami ára…?

Aztán 2004 novemberében kiderült, hogy anyukámnak rákja van. A nőgyógyásza, egy családi barátunk, mikor a rákot operáló műtét után felhívtam, annyit mondott nekem a telefonban: “Készülj fel, hogy a karácsonyi vacsorát neked kell majd főzni, mert addigra már lehet, hogy nem lesz veletek.” Mondta ezt novemberben. 24 éves voltam akkor, és ezek szerint 1 hónapunk volt csak hátra. Ha mond ez valakinek valamit, Mama (mi így hívjuk) 3/C stádiumban volt.

Miután ezt a hírt megtudtam, 3 napig csak aludtam. Annyi időre keltem csak fel, amíg bementem Mamához a kórházba, egyébként csak feküdtem az ágyamban, és mélységes mély álomban próbálta az egész agyam, lelkem, testem feldolgozni a hír sokkját. Sose felejtem el, abban a három napban olyannyira nem tudtam magamról, hogy minden egyes ébredéskor percekig ráznom kellett az elaludt karjaimat, mert teljesen öntudatlan, szinte halotti merevségben olyan pózokat vettem fel, amiben a végtagjaim annyira elgémberedtek, mint soha előtte és soha azóta.

A harmadik nap után viszont felkeltem, és eldöntöttem, hogy én ezt nem fogom hagyni. Addig kutattam az internetet, és az ismeretségi körben a rákos történeteket, addig járkáltam mindenféle gyógymódok után, mígnem találtam néhány olyat, amiben maximálisan hittem, hogy meg fogja Mamát menteni. És persze imádkoztam napestig.

Nem tudni azóta sem, hogy minek köszönhető, az elképesztő szívósságának és élni akarásának, az általam talált és általa lelkesen alkalmazott gyógymódoknak, az imáknak, vagy mindennek együtt, de Mama 9 évvel később, a mai napon is él és virul.

Később viszont kiderült, hogy az ő rákja csak az első pofon volt a röfögő kismalacoknak, és utána következett a családunkban még sok másik, annyira súlyos és ijesztő betegség, amiből egy is sok egy életre. A többi még annál is nehezebb, mint ami Mamával történt, de nem vagyok kész rá, hogy írjak itt róluk, talán nem is fogok soha. Így persze nem tudjátok elképzelni, miket éltünk át, de azt azért elmondom, hogy az a bizonyos első szerelmem pár év múlva visszavonta a malackás hasonlatot, mondván baromira bánja, hogy anno ezt mondta, és sose gondolta volna, hogy eljön az idő, mikor rólam fog ilyet a legkevésbé gondolni.

Pedig nem kell bánnia, mert – leszámítva az igazán nehéz napokat, amikor egy-egy újabb megpróbáltatás után tényleg én is reménytelenséget érzek, mondván köszönöm, feladom, ennyit bírtam és nem tovább -, én még mindig hiszek abban, hogy az Élet szép és a világ legapróbb dolgainak is nagyon tudok örülni. Minden egyes nehézség, amin átmentem, megváltoztatott, és valamiben talán jobbá vagy erősebbé tett. Persze nem akarok hazudni és azt mondani, hogy emiatt a jövőben is szeretettel várok minden iszonyatos harcot, ide lőjetek, bírok én mindent. Dehogy. Tessék inkább érzéketlen kövekre lövöldözni. De tény, hogy más ember lettem tőlük, talán jobb, és azt hiszem, hiszek abban, hogy talán-talán semmi sem véletlenül történik. Na jó, azért nem mindig hiszek ebben. De lehet, hogy csak még nem látom az összképet…?

::

Mindezt a hosszú bevezetést azért írtam le, mert egy olyan házfotó-sorozatra bukkantam, amiről egész biztos vagyok benne, hogy akik első látásra nézik, vagy akik nem olvassák el hozzá a szöveget, pontosan ugyanezt fogják gondolni: atyaég, milyen elképesztő otthon, milyen szerencsés ez a család! Hatalmas ház, óriási kert, rengeteg zöld, saját medence, sőt, világtól elmenekülős elképesztő házikó a kertben lévő fák lombjai közt. Nem hazudok, én is ezt gondoltam elsőre: de szerencsések!

Aztán végigolvastam az egész szöveget, és rájöttem, hogy egy ugyanolyan malackás lányról szól, mint amilyen én vagyok. Lynne Knowlton a férjével és 4 gyerekükkel él ebben a paradicsomban. A férjét 5 évvel ezelőtt, mindössze 46 évesen egy olyan ráktípussal diagnosztizálták, amiben 1 millióból csak 1 ember betegszik meg, és amit átlagosan csak 5 évvel lehet túlélni.

Ezt a helyzetet Lynne-nek 4 tizenéves gyerek anyjaként azzal a múlttal együtt kell tudnia kezelni, hogy édesapja rákban halt meg, a nagybátyja rákban halt meg, édesanyja pedig eddig háromszor küzdött meg a betegséggel. Amikor a férje beteg lett, éppen akkor járt kemoterápiára az édesanyja és az akkor még élő édesapja is. “Az apám volt a térkép az életemben. Ő tanított meg, hogyan nevessek és hogyan éljem túl a rákkal járó hullámhegyeket és -völgyeket. 1 évvel azután halt meg, hogy a férjemet diagnosztizálták. Miután elvesztettem őt, a szívem annyira össze volt törve, hogy nem voltam biztos benne, elég erős tudok-e majd lenni a férjem és a családom számára.”

“Akkoriban blogot írtam, de elvesztettem a hangomat. Egy szót sem tudtam leírni. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e túlélni még egy csapást a ráktól. Egy évvel később elhatároztam, hogy változást szeretnék elérni a világban és komolyan szeretnék segíteni másoknak, akik szintén arra kényszerülnek, hogy egy olyan életet alakítsanak ki, amiben a rák is jelen van. Úgyhogy most írok róla. Katartikus ez számomra, és segít, hogy az az erős anya tudjak lenni, aki ma vagyok.”

“A betegség megtanította nekem, hogy az élet rövid. Ha valamit szeretnél, hogy megtörténjen, tégy úgy, hogy megtörténjen. Ha nem szeretsz valamit, változtass. Élj egyszerűen és néha nevess kipukkadásig. De tényleg nevess. Az élet épp elég komoly, senki nem kerül ki belőle élve, akkor miért ne nevetnénk végig az utat legalább?”

“De tudom azt, hogy, hogy létezik szomorúság, és hogy az élet nem csak szivárványokból és pillangókból áll. Tisztelem a szomorú pillanatokat. Ha úgy érzem, sírnom kell, sírok.”

“A gyerekeink számára annak a gondolata, hogy egy napon elveszíthetik az édesapjukat, szívszaggató. Sokszor jut eszükbe, vajon ott lesz-e majd velük az apjuk, hogy tanácsot adjon nekik egy-egy helyzetben. A gyerekeink imádják a tanácsait. Komolyan megragadnak minden pillanatot, csak hogy vele lehessenek, és ő ezt imádja. És ők is imádják. Megpróbáljuk úgy élni az életünket, ahogy a legjobbnak hisszük, és megpróbáljuk olyan gyakran háttérbe szorítani benne a rákot, amilyen gyakran csak lehetséges.”

“Néha bedugjuk a fejünket a homokba és elfelejtkezünk a rákról. Olyan, mintha lenne egy majom a hátadon. Néha csak ott van. Néha játszik a hajaddal. Néha megharapja a füledet. Néha pedig komolyan bánt. Iszonyú ijesztő tud lenni. Hát ilyen az élet a rákkal.”

(Te jó ég, mennyire jó ez a hasonlat… Az meg egyenesen hátborzongató, hogy van is egy ilyen kép rólam…)

“De mi úgy gondoljuk, mindenkinek megvan a maga keresztje. A kérdés az, hogyan akarod vinni azt a keresztet. Mi azt választottuk, hogy szeretet és nevetések közepette visszük, és a kettő közt csak néha adjuk fel.”

“Sajnos az élet véget ér. Akármit is teszünk ellene. Értem én ezt. Gyakorlatilag mindenkit, akit valaha ismertem, a rák miatt vesztettem el. Ma már tisztelet van bennem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy rákja van, nem azt mondom neki, hogy “ó, semmi gond, rendben leszel, le fogod győzni!” Mert ha nem győzik le, az azt jelenti, hogy elbuktak? Nem. Nyertek akkor is, mert élhettek egy szeretetteli életet. Egy életet tele jósággal és kedvességgel.”

“Bárcsak valaki mondta volna nekem, hogy az élet gyorsan elrepül. Még csak tegnap volt, hogy a gyerekek kúszni tanultak, most meg már egyetemre járnak. Több játékot játszottam volna. Bolondabb lettem volna. Feküdtem volna a földön és néztem volna a csillagokat a gyerekekkel. Több olyan pillanat lehetett volna, amikor csak ülünk és csak VAGYUNK a pillanatban. Ezek a csendes percek gyönyörűek és mindig többet szeretnék belőlük. Úgyhogy ma már megragadom ezeket a pillanatokat. Megragadom minden erőmmel és nevetek velük. Azok a legjobb percek! Megállni, és lélegzetet venni. Könnyebb mondani, mint csinálni, de csakazértis megpróbálom. Nincs jobb, mint egy boldog tánc, és én többet szeretnék táncolni.”

Nagy szavak? Giccsesek? Amíg nem kerülsz ilyen helyzetbe, lehet, hogy így érzel.
Ha vagy olyan szerencsés, hogy “helyzet” nélkül is érted, az a legjobb.
Ha pedig a saját bőrödön tapasztaltad meg, miről beszél: hát igen, nem csak mások malackái hallgatnak el néha. Az én hitvallásom száz százalékban megegyezik Lynnével.
Szerintem máshogy ezt nem lehet…

Forrás: DesignMom
Fotók: Andrew Grinton, Lynne Knowlton