Gyerekkoromban 2 évig Brazíliában éltünk és ott francia iskolában jártam. Az osztálytermünkben mindenkinek saját kis asztalkája volt, mindegyik más színű. A terem végében volt egy sarok, tele színes párnákkal, ahová leülhettünk beszélgetni. A könyvtár szintén színes párnákkal volt teli, még a legvásottabb gyerekek kedvét is meghozta az olvasáshoz. A könyveink telis-tele voltak színes képekkel és rajzokkal, a füzeteinkbe sokszor magazinokból kivágott fotókat ragasztgattunk.

1989-ben jöttünk haza, 3. osztályos lettem egy magyar iskolában. Minden pad zöld volt, párnák sehol, a szürke tankönyvekben legfeljebb fekete-fehér képek. A tanárokat nem tegezhettük és az óra elején jelenteni kellett, amit a francia iskolában soha.

Szerencsére azóta ez a helyzet már itthon is változott, egyre színesebbek a könyvek és az iskolák, még ha annyira talán nem is, mint a fiatal finn építészpáros, Hilla Rudanko és Anssi Kankkunen műve, egy kis kambodzsai falu iskolája.

2010 tavaszán az Aalto egyetem design kurzusa keretében utaztak ki Kambodzsába, és tervezték meg az épületet, hogy segítsenek a falu lakóin, akik gyakorlatilag semmilyen közösségi épülettel nem rendelkeztek. Az iskolai feladat túlnőtte önmagát, és támogatók segítségével sikerült ténylegesen fel is építeni a két fiatal tervét kizárólag helyi munkások és helyi alapanyagok felhasználásával.

Az iskola időközben a falusiak kedvenc közösségi központjává vált, ünnepségeket, a helyi felnőtteket is oktató kurzusokat tartanak benne, és akkor is itt gyűlnek össze, ha fontos kérdésekben kell döntéseket hozniuk.Az én szívemhez nem csak a színei miatt, hanem pont ezért is közel áll, mert nagyon lelkesedek az olyan ötletekért, amelyek képesek felpezsdíteni egy-egy település lakóinak életét.

Forrás