kokain helyett építészet

marroquin-4-1-645x424

Pablo Escobar története felkapott téma mostanában a Narcos című sorozatnak köszönhetően, mely a világ talán leghírhedtebb drogbárójának életét és bukását dolgozza fel. Mi nemrég fejeztük be a férjemmel, baromi izgalmas sorozat volt, az egyik legjobb, amit valaha láttam. Ráadásul számomra sajátos önéletrajzi vonatkozása is van, mert majdnem lett nekem is kolumbiai gyerekkorom, aztán – épp Escobaréknak köszönhetően – mégsem…

Édesapám Escobar tombolása idején dolgozott Kolumbiában, konkrétan akkor, mikor például lerohanta tankokkal az igazságügyi palotát, ahogy ez a sorozatban is látható. Papáék feladata – egy nemzetközi szervezettől származó kiküldetésük során – az volt (!), hogy rávegyék a vidéki parasztokat, hogy kokacserje helyett KUKORICÁT termeljenek… Már elsőre is nagy sikerrel kecsegtető küldetésnek hangzik, nem?
A néhány kolumbiai hónappal kapcsolatban Papának számtalan anekdotája van, amiket ezerszer hallottam gyerekkoromban. Ilyen például az a sztori, mely szerint ahhoz, hogy közlekedni tudjanak az országban, menlevelet kellett kapniuk a helyi gerilláktól, amit végül arra tekintettel kaptak meg, hogy az egyik gerilláról kiderült, hogy Budapestre járt a BME-re egyetemre… “Basszátok meg, nem mondjátok, hogy magyarok vagytok?!?” – kiáltott fel az illető, amikor meghallotta Papáékat magyarul beszélni. (A káromkodásért elnézést, de hát ez bizony épp így hangzott el.)

Úgy volt, hogy mi is ki fogunk költözni, mármint a család, ez végül két dolog miatt hiúsult meg. Egyrészt egy olyan védett diplomataövezetben kellett volna laknunk, amit több méteres fal választ el a külvilágtól és erre anyukám (mily meglepő…) nemet mondott. Apukám sosem volt az az izgulós fajta, úgyhogy önmagában ennyi nem tántorította volna el, de a második ok még számára is kétségtelenné tette, hogy nem vihet oda minket. Quatro Esquinas településen ugyanis véletlenül épp akkor volt az utcán, mikor két ellenséges drogbanda elkezdte lőni egymást. Ő túlélte egy autó alá bújva, de a tűzharc közepén álló óvodából több gyerek holtan esett össze, mert a fegyveresek az óvoda kertjén át lőtték egymást… Na hát ezért nem lett nekem kolumbiai gyerekkorom.

Sebastian Marroquinnak viszont olyannyira volt, hogy ő történetesen Pablo Escobar fiának született. A sorozatban rengeteget szerepel az ő karaktere is, de maga Marroquin nem tartja túl sokra a filmet, sőt. A The Architects Newspaper magazinnak adott most interjút, melyben így fogalmaz: “Tudom, hogy kell kokaint árulni. De nem akarok kokaint árulni.” Sebastian szerint az építészet mentette meg az életét, bár úgy érzi, még építészként is szinte lehetetlen kitörnie apja árnyékából. Fájó pontként meséli például, hogy a nevét egy híres építésziroda, melynél dolgozott, nagy valószínűséggel épp apja múltja miatt nem szerepeltette egy olyan épület alkotói között, melyen ő is dolgozott.

marroquin-5-645x427

Az első ház, amit Kolumbiában tervezett, rejtélyes megrendelőktől származott. Elküldtek neki minden szükséges adatot, helyszínrajzot, elképzelést, és neki ez alapján kellett a házat megterveznie, anélkül, hogy valaha találkozott volna a megrendelővel, vagy eljutott volna a helyszínre. Később tudta csak meg, amikor már kész volt a ház, hogy a megrendelő volt egyike azoknak az embereknek, akik 1988-ban egy autóba rejtett pokolgéppel akarták felrobbantani az Escobar családot… Ez a jelenet a sorozatban is szerepel, és csodával határos módon túlélte a család minden tagja, pedig otthon voltak a házban, amely mellett az autó felrobbant. Így tehát Marroquin épp egy olyan embernek tervezett házat, aki gyerekkorában felrobbantotta az övét, és benne majdnem a családját is. Szerinte a megrendelés egyfajta jelképe volt annak, hogy a kolumbiai emberek szeretnék lezárni ezt a szörnyű múltat, békét akarnak. Kvázi bocsánatkérés volt az egykori történtekért. Így ugyanis Marroquinnek lett egy olyan referenciája, amelyet később meg tudott mutatni, és amely további megrendeléseket eredményezett számára…

Én most csak ezt a momentumot emeltem ki, de az egész interjú nagyon érdekes, itt el tudjátok olvasni: https://archpaper.com/2017/01/pablo-escobar-son-architect/

Lassulj le teával!

img_7482

Ez az írás most azzal fog kezdődni, hogy elárulok magamról valami szupercikit… Hogy miért? Mert szerintem, ha Tálos Gábor tudta volna ezt az információt rólam, nagy eséllyel eszébe nem jut, hogy meghívjon engem egy általa vezetett teaszertartásra… Merthogy annál szentségtörőbb módon teát inni, ahogy én szoktam, gyakorlatilag lehetetlen. Egyrészt filteres teát iszom – mert szupergyors és kényelmes, és nálunk nagy rohanás a reggel, én pedig 90%-ban csak reggel teázom. Másrészt, ha ez még nem lenne elég gáz – nem tudom kivárni, míg egy forró tea kihűl, ezért csak félig öntöm a bögrét forró vízzel, beteszem a filtert, 3 perc múlva kiveszem, majd engedek a bögrébe jéghideg vizet a csapból…. ÁÁÁÁ, szuperciki, igaz? 🙂 Gábor, ha olvassa ezt az írást, szerintem most felszisszen, minimum. Kígyót melengetett a keblén…? 🙂

Én a hétköznapok rohanásában tényleg nem bírom kivárni, míg iható meleg lesz a tea, ez van. Van két kisfiam, mellette saját vállalkozásom, egy full hobbiból írt blogom, háztartásom, amit vezetek, családom, akiket látogatok, barátaim, akikkel összefutok, tényleg, de tényleg non-stop rohanok egyik helyről a másikra, és ennek mindenféle áldozata van, köztük a nyugodt teázás élménye, ami manapság tényleg ünnepszámba megy nálam.

Igen ám, de az ünnepeket meg nagyon szeretem. Készülni valamire, “megadni a módját”, szépen felöltözni, szépen megteríteni, az asztalnál gyertyát gyújtani, mindeközben klassz zenéket hallgatni – na ez legalább annyira jellemző rám, mint gagyi módon inni a teát egy átlag szerda reggelen. Az ünnepekbe szerelmes vagyok, olyankor azt érzem, hogy kicsit megáll az idő, és igazán jelen lehet lenni, igazán jelen tudok lenni a pillanatban. És az ünnep szó alatt nem csak a Karácsonyt és társait értem. Ünnep nekem az, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy minket hívnak vendégségbe, ha leülünk egy kávézóba vagy étterembe a barátaimmal beszélgetni, ünnepek az évente ismétlődő kis szertartásaink, például, hogy minden évben Szenteste előtt néhány nappal elmegyünk a Széchenyi-fürdőbe, hogy ne csak a rohanást éljük át az év végéből, hanem tudatosan próbáljunk a tempón lassítani, és így tovább.

Egy teaszertartás is épp erre jó. Hogy lassulj egy kicsit. Hogy leülj, beszélgess és közben “várd a teát”. Hogy ideális legyen a hőmérséklete a víznek (zöld teánál 85fok, feketénél 95), hogy pont elég, de pont nem túl sok percig ázzon a teafű, hogy pici csészékből kortyolgass, majd újratölts, hogy kipróbálj többféle ízt, illatot, hatást, hogy ünneppé tegyél vele bármilyen hétköznapot. Azt mondják, a jó tea olyan, mint “az őzike az erdőben” – várnod kell türelmesen, hogy felbukkanjon a fák közt, így arra is, hogy a tea hatása megjelenjen benned. De amikor végre megtörténik, akkor varázslatban lesz részed…

img_7517

Ilyen volt a Gábor által vezetett szertartás, és ilyen az is, ha Te szervezel a barátaiddal hasonlót. Valahogy hozzá vagyunk szokva, hogy ha találkozni akarunk emberekkel kikapcsolódásból, akkor étterembe megyünk vagy kocsmázni, pedig ugyanolyan jókat, sőt, talán még mélyebbeket is lehet beszélgetni ebben a belassult állapotban, néhány csodálatosan finom tea mellett.

img_7476

Gábor mesélt arról, hogy járják be munkatársaival a Távol-Kelet teatermő vidékeit, hogy minél különlegesebb ízeket és illatokat kutassanak fel. Szinte láttuk magunk előtt a buja erdőket, a földeken dolgozó családokat, és amikor azt említette, hogy a Főnix-hegyen úgy árad a tea illata, hogy azt érzed mindenhol, azt érzed nappal, és azt érzed éjszaka az ágyadban, mikor lefekszel aludni, ez azonnal felkerült a bakancslistámra.

img_7483

img_7490

img_7494

img_7507

Gábor egyébként a Bortársaság egyik alapítója, a magas minőségű teákkal néhány éve kezdett el komolyan foglalkozni. A szertartás is a Bortársaság egyik üzlete fölötti teremben zajlott, a Kossuth tér szomszédságában lévő Vécsey utcában.

img_7487

A Gábor által forgalmazott teák Zhao Zhou márkanév alatt futnak, amit magyarul dzsaó dzsó-nak kell ejteni, ha jól értettem. Zhao Zhou mester 120 évig élt, ebből 30 évig meditált, és amikor megkérdezték tőle, mi az élet értelme, azt felelte: “Menj, igyál teát!”

Ha ő mondja, azért érdemes megfogadni, nem…?
Persze szigorúan filter nélkül!!! 🙂

img_7518

::

Ha szeretnétek olyan teaszertartáson vagy teasulin résztvenni, amin én is voltam, vagy ilyet ajándékba adni Karácsonyra, ehhez itt találtok infót.

Ha pedig megkóstolnátok Gáborék teáit, innen tudtok rendelni. Az én egyik kedvencem a Green Dancong 2015 No. 505 wulong tea volt, aminek szerintem jázminos-orchideás illata és picit vajas íze van. A másik pedig a Da Xue Shan 2016 No. 831 puer tea… Utóbbi olyan hatással volt rám és a csapat sok-sok tagjára, hogy ha részletesen elmesélném, utána csupa drogos keresőszóval bukkannának rá a blogomra a Google felhasználói… Nem viccelek. De nem mesélem el, inkább próbáljátok ki magatok! 😉

a Moszkva tér cuki Mókuscha

mokusch-1-szogletes-aranyhal

Jó, tudom, tudom, nem Moszkva, hanem Széll Kálmán tér. A gyerekeim sztem pont ugyanúgy fognak mosolyogni rajtam, mint én a szüleimen, amikor “Felszab” teret mondtak a számomra nyilvánvalóan Ferenciektere Ferenciek tere helyett, vagy “Mártírok” útját a Margit körút helyett. Persze nem párthűségből, mert attól aztán messze voltak, hanem szimpla megszokásból, hisz ők még azokba a nevekbe nőttek bele. Nos én meg a Moszkva térbe, ahol az “óra alatt” találkoztam akárkivel, ha találkozni kellett.  Az én Moszkva terem némileg más, mint a fiaim Széll Kálmán tere lesz egyszer, bár még az is lehet, hogy ők is Moszkvázni fogják… Hisz tulajdonképpen ez csak egy város neve, nincs rajta semmi ciki, ráadásul gyorsabb is kimondani, mint azt, hogy Széll Kálmán.

De hívjuk bárhogyan is, a lényeg az, hogy ez a tér egyértelműen Budapest egyik legforgalmasabb gyalogos csomópontja, és ha éppen itt nyílik egy tüneményes kis kávézó, akkor máris van egy csodálatos új találkozóhely az “óraalatton” kívül.

mokusch-2-szogletes-aranyhal

mokusch-3-szogletes-aranyhal

Mi csak capuccinot ittunk, amikor erre jártunk néhány napja, de mint látható a képeken, sok-sok finom falatot is bekaphat, aki ide téved. Arról nem is beszélve, hogy a bundás kenyerük hatalmas népszerűségnek örvend.

Ha mostanában tértek be, kellemes karácsonyi hangulattal találkozhattok, idén nekem ez volt az első szezonális dekoráció, amiben nem idegesített, hogy már megint szuperkorán kezdünk karácsonyozni, hanem kifejezetten jól esett a lelkemnek.

mokusch-4-szogletes-aranyhal

mokusch-5-szogletes-aranyhal

mokusch-6-szogletes-aranyhal

mokusch-7-szogletes-aranyhal

A kiszolgálás nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy éppen adóhatósági vizsgálat zajlott, mikor mi ott jártunk… Ezúton is remélem, hogy a rend őrei mindent megnyugtatónak találtak és ez a cuki kis hely nyugodtan üzemelhet tovább mindannyiunk örömére. 🙂

::

MÓKUSCH CAFÉ & DELI

1012 Budapest, Várfok utca 30.

Facebook: https://www.facebook.com/mokuschdelibudapest/

a lisszaboni Óceanárium

lisszaboni-oceanarium-1-szogletes-aranyhal

Néhány hete mondta nekem valaki, mennyire szereti, mikor kifejezetten építészetes bejegyzéseket lát az aranyhalon. Remélem, most örülni fog, mert ez az egész post semmi másról nem fog szólni, csak hogy mennyire hasra estem a lisszaboni Óceanáriumtól.

Mivel ugye két kisgyerekkel jártunk a portugál fővárosban, igyekeztünk olyan programokat kitalálni, ami nekik is izgalmas. Így lett az egyik napirendi pont ennek a tengeri állatkertnek a megtekintése, amely a legnagyobb ilyen intézmény Európában. Természetesen a halakra, cápákra, medúzákra készülve érkeztünk oda, de amikor a garázsból a felszínre bukkanva megpillantottam az épületet, világossá volt számomra, hogy nekem nem is az állatok lesznek itt a legizgalmasabbak, hanem maga a hely.

lisszaboni-oceanarium-2-szogletes-aranyhal

lisszaboni-oceanarium-5

lisszaboni-oceanarium-4-szogletes-aranyhal

Akkor még ezzel nem voltam tisztában, de azóta utánanéztem, és megtudtam, hogy az az épület, mely az állatoknak ad helyet, az 1998-as lisszaboni EXPOra készült, fő építésze pedig Peter Chermayeff volt. Bár ez is fantasztikus látvány és rengeteg csodát rejt, én elsősorban mégsem ettől estem hasra, hanem attól a másik épülettől, mellyel 2011-ben egészült ki a komplexum, a fotóimon is ez utóbbi szerepel. Ebben kapott helyet a fogadótér, a pénztárak, az étterem, és kisebb kiállítótermek, kiegészítve az állatok életteréül szolgáló 1998-as épületet. Az új rész Pedro Campos Costa építész munkáját dícséri, és szerintem eszméletlen szuper példa arra, hogyan lehet baromi kreatív ötletekkel érvényesíteni a designban a funkciót és a “hely szellemét”. Ennek legszembetűnőbb megjelenése számomra a víz használata az épület körül, illetve az épület kerámiából készült “halpikkelyes” borítása. Lenyűgöző látvány, még kívülről is…

lisszaboni-oceanarium-5-szogletes-aranyhal

lisszaboni-oceanarium-6-szogletes-aranyhal

.. hát még ha az ember bemegy akár csak egy kávét meginni… Az étterem körül körben ugyanis egy széles sávban – a vendégek kilátását biztosítandó -, a pikkelyek lyukasak, és ez olyan fényjátékot eredményez a belső térben, ami egyedülálló a maga nemében.

lisszaboni-oceanarium-7-szogletes-aranyhal

lisszaboni-oceanarium-8-szogletes-aranyhal

lisszaboni-oceanarium-9-szogletes-aranyhal

Én teljesen el voltam ájulva tőle na, de úgy tűnik, ezzel nem voltam egyedül… 🙂

lisszaboni-oceanarium-10-szogletes-aranyhal

lisszaboni-oceanarium-11-szogletes-aranyhal

Ugye milyen csodálatos…??? Nekem egyértelműen toplistás kedvenc lett. Arról nem is beszélve, hogy néhány száz méterre tőle áll a Santiago Calatrava által tervezett szintén lélegzetelállító keleti pályaudvar, amiről nem is tudtam, hogy épp itt van, de messziről felismertem, hogy ez csak Calatrava munkája lehet. Sajnos nekünk már nem volt időnk megnézni, de aki ugyanennyire rajong a modern építészetért, mint én, ki ne hagyja azt sem, ha Lisszabonban jár!

::

Akit pedig részletesebben is érdekel Pedro Campos Costa épülete, ezt a cikket nézze meg, gyönyörű fotók is vannak benne.

a szörfösök misztikus paradicsoma

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-1

Praia do Amado. Portugália egyik leghíresebb strandja, a szörfösök európai paradicsoma. Szeptemberben mentünk el oda, mert a férjem bakancslistáján már évek óta szerepelt a “kipróbálni a szörfözést” pont. Sok strandon jártam életemben, a világ számos pontján, itt mégis egy teljesen új és varázslatos világ tárult elém.

A Praia do Amadohoz egy keskeny út vezet a semmiben, kopár dombok között, senki nem jár arra, csak aki kifejezetten ide készül. Nincsenek a parton épületek, üzletek, éttermek, csak három szörfiskolás házikó, meg két büfé. Mikor mi ott jártunk, nem volt már túl meleg az Atlanti-óceán, szinte senki nem fürdött benne. A vízhez vezető ösvény mellett azonban állt egy tábla, rajta a felirattal, hogy a legjobb hullám ma délután 3-kor érkezik. Ilyet sem láttam még sehol. Elég üres volt a strand, a gyerekeink játszottak a homokban meg átugrálták a kisebb hullámokat, páran kutyát sétáltattak vagy kocogtak a parton, egy-két hippi fejdíszeket és karkötőket árult.

Néhány szörfös pedig álldogált a víz szélén, kezében a deszkájával, és nézte az óceánt. Vártak.

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-2

Aztán, olyan fél 3 körül, felnézve a fiammal való homokozásból, egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egyre többen jönnek. Jöttek és jöttek a szörfösök, deszkákkal a kezükben, és nekivágtak a hullámoknak.

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-3

Három órára megtelt a víz deszkákkal. Olyan volt az egész, mint valami rajzás, a 45 perccel korábban még tök üres strand életre kelt. A szörfösök pedig mentek, mentek be a hatalmas hullámok közé, fáradhatlanul.

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-4

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-5

Aztán 4-kor újra üres lett strand, megint elment mindenki. Teljesen misztikus volt ez az egész számomra, mint egy szenvedélyes tánc ember és óceán között…

praia-do-amado-portugal-szogletes-aranyhal-6

Már van több fapados járat Portugáliába, úgyhogy muszáj megnéznetek egyszer, akár szerepel a bakancslistátokon a szörfözés, akár nem.

Nem európai élmény Európában.