elképesztő gyerekkórházak

Nationwide children's hospital

Saját magamat tekintve azt hiszem, egy rossz szavam sem lehet: életem eddigi 33 éve alatt csak születnem és szülnöm kellett kórházban. Látogatni annál többet jártam ilyen intézményekben, köztük sajnos gyerekkórházakban is, igazából ha őszinte akarok lenni, nagyon sokszor… És persze ilyenkor sem tudok kibújni a bőrömből, mindig figyelem, hogy milyen a környezet egy-egy adott egészségügyi intézményben, mennyire közvetíti a gyógyulás reményét vagy inkább a kiszolgáltatott elkeseredettséget a gyógyulni kívánók és szeretteik felé.

Nem tartozom azok közé, akik nagy hévvel szidják a magyar kórházakat, orvosokat és egészségügyi személyzetet. Nem mintha a saját családunkban ne lenne olyan ember, akinek az élete hosszabb lehetett volna, ha lelkiismeretes orvos kezébe kerül – de, sajnos volt ilyen… Ugyanakkor sokkal több a pozitív tapasztalatom, és végtelenül tisztelem azokat az orvosokat és egészségügyi dolgozókat, akik – gyakran kifejezetten nehéz körülmények között – a lelküket is kiteszik a betegeik gyógyulásáért. Mert lássuk be, lehet akármilyen csillogó-villogó egy kórház, ha a benne dolgozók szakmai tudása és embersége hiányozna, hiába is várnánk a gyógyulást a szivárványszínűre festett falak látványától…

Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tisztában vagyok vele: nem az a legfontosabb szempont, hogy egy kórház “jól nézzen ki”, hanem az, hogy rendelkezésre álljon elegendő gyógyszer, felszereltség és szaktudás a gyógyításhoz.

Ettől függetlenül, azért igenis jó érzés látni, hogy itthon is egyre több gyerekkórházban festenek képeket a folyosókra és kórtermekbe, hogy gyerekbarát módon díszítik az osztályokat, hogy játszósarkakat, játszószobákat alakítanak ki a beteg gyerekeknek. Ha az a szint, ami a következő fotókon lesz látható, Magyarországon egyelőre még elérhetetlen is, ne legyünk folyton csak elégedetlenek az itthoni helyzettel! Ha pedig mégis azok vagyunk, senki nem akadályozza, hogy adományokat gyűjtve, ecsetet ragadva, játékokat a kórháznak felajánlva magunk is tegyünk azért, hogy a gyerekeink, és mások gyerekei barátságos környezetben gyógyulhassanak! És itt nem kell ám hatalmas dolgokra gondolni… Egy lassan már 2 éve rákban meghalt debreceni kisfiú, Ajmal Zalánka anyukája és társai például tavaly tavasszal barátságos függönyöket varrtak a kisfiút egykor ápoló gyerekonkológia ablakaira adományképpen, és már ezzel nagyon sokat segítetettek az ott lábadozó gyerekeknek és szüleiknek… Néha már ennyi is elég!

Mindenesetre a fenti kis filozofálgatásom befejezéseként azért mégiscsak azt kívánom Nektek, hogy gyerekkórházakat lehetőség szerint inkább csak itt a blogon, fényképekről nézegessetek!!!

001-royal-childrens-hospital

002-royal-childrens-hospital

007-royal-childrens-hospital

Ann & Robert H. Lurie Children's Hospital of Chicago

ann-robert-h-lurie-childrens-hospital-of-chicago 2

Cairo-Children-Cancer-Hospital-57357-hall-2

children's hospital philadelphia

Evelina Children's Hospital

Nemours_children's hospital

Phoenix-Childrens-Hospital

Pittsburg Children's Hospital

Rainbow babies children's hospital_hero2

University College Hospital in Euston, London 1

University College Hospital in Euston, London 2

University College Hospital in Euston, London 3

A fotókon látható kórházak sorrendben:
1) Nationwide Children’s Hospital, Egyesült Államok
2,3,4) The Royal Children’s Hospital, Melbourne, Ausztrália
5-6) Ann & Robert H. Lurie Children’s Hospital of Chicago, Egyesült Államok
7) Children Cancer Hospital 57357, Kairó, Egyiptom
8) The Children’s Hospital of Philadelphia, Egyesült Államok
9) Evelina Children’s Hospital, London, Egyesült Királyság
10) Nemours Children’s Hospital, Florida, Egyesült Államok
11) Arizona’s Phoenix Children’s Hospital, Egyesült Államok
12) Children’s Hospital of Pittsburgh, Egyesült Államok
13) Rainbow Babies and Children’s Hospital, Cleveland, Egyesült Államok
14,15,16) University College Hospital, London, Egyesült Királyság

a házakban Sorsok élnek

Lynne Knowlton 1

Életem első huszonnéhány éve úgy telt, hogy végtelenül szerencsésnek érezhettem magam. Két testvér, rengeteg barát, házasságban élő, fantasztikus szülők, mindannyian egy szép családi házban együtt, első osztálytól egyetem végéig kitűnő jegyek minden iskolában, világlátás (például 4 év Dél-Amerikában), életem első munkahelyén pedig a világ legjobb főnökei és legszuperebb munkatársai. Az első szerelmem egyszer azt mondta, én olyan vagyok, “mint akinek van a hátán egy zsák, telistele szerencsehozó kismalacokkal”. Nem tudtam vele vitatkozni, és valahol mélyen mindig bújkált bennem a kérdés: megérdemlem én ezt az életet..? Vajon ilyen lesz végig, vagy lesz majd valami ára…?

Aztán 2004 novemberében kiderült, hogy anyukámnak rákja van. A nőgyógyásza, egy családi barátunk, mikor a rákot operáló műtét után felhívtam, annyit mondott nekem a telefonban: “Készülj fel, hogy a karácsonyi vacsorát neked kell majd főzni, mert addigra már lehet, hogy nem lesz veletek.” Mondta ezt novemberben. 24 éves voltam akkor, és ezek szerint 1 hónapunk volt csak hátra. Ha mond ez valakinek valamit, Mama (mi így hívjuk) 3/C stádiumban volt.

Miután ezt a hírt megtudtam, 3 napig csak aludtam. Annyi időre keltem csak fel, amíg bementem Mamához a kórházba, egyébként csak feküdtem az ágyamban, és mélységes mély álomban próbálta az egész agyam, lelkem, testem feldolgozni a hír sokkját. Sose felejtem el, abban a három napban olyannyira nem tudtam magamról, hogy minden egyes ébredéskor percekig ráznom kellett az elaludt karjaimat, mert teljesen öntudatlan, szinte halotti merevségben olyan pózokat vettem fel, amiben a végtagjaim annyira elgémberedtek, mint soha előtte és soha azóta.

A harmadik nap után viszont felkeltem, és eldöntöttem, hogy én ezt nem fogom hagyni. Addig kutattam az internetet, és az ismeretségi körben a rákos történeteket, addig járkáltam mindenféle gyógymódok után, mígnem találtam néhány olyat, amiben maximálisan hittem, hogy meg fogja Mamát menteni. És persze imádkoztam napestig.

Nem tudni azóta sem, hogy minek köszönhető, az elképesztő szívósságának és élni akarásának, az általam talált és általa lelkesen alkalmazott gyógymódoknak, az imáknak, vagy mindennek együtt, de Mama 9 évvel később, a mai napon is él és virul.

Később viszont kiderült, hogy az ő rákja csak az első pofon volt a röfögő kismalacoknak, és utána következett a családunkban még sok másik, annyira súlyos és ijesztő betegség, amiből egy is sok egy életre. A többi még annál is nehezebb, mint ami Mamával történt, de nem vagyok kész rá, hogy írjak itt róluk, talán nem is fogok soha. Így persze nem tudjátok elképzelni, miket éltünk át, de azt azért elmondom, hogy az a bizonyos első szerelmem pár év múlva visszavonta a malackás hasonlatot, mondván baromira bánja, hogy anno ezt mondta, és sose gondolta volna, hogy eljön az idő, mikor rólam fog ilyet a legkevésbé gondolni.

Pedig nem kell bánnia, mert – leszámítva az igazán nehéz napokat, amikor egy-egy újabb megpróbáltatás után tényleg én is reménytelenséget érzek, mondván köszönöm, feladom, ennyit bírtam és nem tovább -, én még mindig hiszek abban, hogy az Élet szép és a világ legapróbb dolgainak is nagyon tudok örülni. Minden egyes nehézség, amin átmentem, megváltoztatott, és valamiben talán jobbá vagy erősebbé tett. Persze nem akarok hazudni és azt mondani, hogy emiatt a jövőben is szeretettel várok minden iszonyatos harcot, ide lőjetek, bírok én mindent. Dehogy. Tessék inkább érzéketlen kövekre lövöldözni. De tény, hogy más ember lettem tőlük, talán jobb, és azt hiszem, hiszek abban, hogy talán-talán semmi sem véletlenül történik. Na jó, azért nem mindig hiszek ebben. De lehet, hogy csak még nem látom az összképet…?

::

Mindezt a hosszú bevezetést azért írtam le, mert egy olyan házfotó-sorozatra bukkantam, amiről egész biztos vagyok benne, hogy akik első látásra nézik, vagy akik nem olvassák el hozzá a szöveget, pontosan ugyanezt fogják gondolni: atyaég, milyen elképesztő otthon, milyen szerencsés ez a család! Hatalmas ház, óriási kert, rengeteg zöld, saját medence, sőt, világtól elmenekülős elképesztő házikó a kertben lévő fák lombjai közt. Nem hazudok, én is ezt gondoltam elsőre: de szerencsések!

Lynne Knowlton 2

Lynne Knowlton 3

Lynne Knowlton 5

Lynne Knowlton 6

Lynne Knowlton 7

Lynne Knowlton 8

Lynne Knowlton 15

Lynne Knowlton 9

Lynne Knowlton 10

Lynne Knowlton 11

Lynne Knowlton 12

Lynne Knowlton 13

Aztán végigolvastam az egész szöveget, és rájöttem, hogy egy ugyanolyan malackás lányról szól, mint amilyen én vagyok. Lynne Knowlton a férjével és 4 gyerekükkel él ebben a paradicsomban. A férjét 5 évvel ezelőtt, mindössze 46 évesen egy olyan ráktípussal diagnosztizálták, amiben 1 millióból csak 1 ember betegszik meg, és amit átlagosan csak 5 évvel lehet túlélni.

Lynne Knowlton -Chemotherapy-for-stem-cell-harvest

Ezt a helyzetet Lynne-nek 4 tizenéves gyerek anyjaként azzal a múlttal együtt kell tudnia kezelni, hogy édesapja rákban halt meg, a nagybátyja rákban halt meg, édesanyja pedig eddig háromszor küzdött meg a betegséggel. Amikor a férje beteg lett, éppen akkor járt kemoterápiára az édesanyja és az akkor még élő édesapja is. “Az apám volt a térkép az életemben. Ő tanított meg, hogyan nevessek és hogyan éljem túl a rákkal járó hullámhegyeket és -völgyeket. 1 évvel azután halt meg, hogy a férjemet diagnosztizálták. Miután elvesztettem őt, a szívem annyira össze volt törve, hogy nem voltam biztos benne, elég erős tudok-e majd lenni a férjem és a családom számára.”

“Akkoriban blogot írtam, de elvesztettem a hangomat. Egy szót sem tudtam leírni. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek-e túlélni még egy csapást a ráktól. Egy évvel később elhatároztam, hogy változást szeretnék elérni a világban és komolyan szeretnék segíteni másoknak, akik szintén arra kényszerülnek, hogy egy olyan életet alakítsanak ki, amiben a rák is jelen van. Úgyhogy most írok róla. Katartikus ez számomra, és segít, hogy az az erős anya tudjak lenni, aki ma vagyok.”

“A betegség megtanította nekem, hogy az élet rövid. Ha valamit szeretnél, hogy megtörténjen, tégy úgy, hogy megtörténjen. Ha nem szeretsz valamit, változtass. Élj egyszerűen és néha nevess kipukkadásig. De tényleg nevess. Az élet épp elég komoly, senki nem kerül ki belőle élve, akkor miért ne nevetnénk végig az utat legalább?”

“De tudom azt, hogy, hogy létezik szomorúság, és hogy az élet nem csak szivárványokból és pillangókból áll. Tisztelem a szomorú pillanatokat. Ha úgy érzem, sírnom kell, sírok.”

“A gyerekeink számára annak a gondolata, hogy egy napon elveszíthetik az édesapjukat, szívszaggató. Sokszor jut eszükbe, vajon ott lesz-e majd velük az apjuk, hogy tanácsot adjon nekik egy-egy helyzetben. A gyerekeink imádják a tanácsait. Komolyan megragadnak minden pillanatot, csak hogy vele lehessenek, és ő ezt imádja. És ők is imádják. Megpróbáljuk úgy élni az életünket, ahogy a legjobbnak hisszük, és megpróbáljuk olyan gyakran háttérbe szorítani benne a rákot, amilyen gyakran csak lehetséges.”

“Néha bedugjuk a fejünket a homokba és elfelejtkezünk a rákról. Olyan, mintha lenne egy majom a hátadon. Néha csak ott van. Néha játszik a hajaddal. Néha megharapja a füledet. Néha pedig komolyan bánt. Iszonyú ijesztő tud lenni. Hát ilyen az élet a rákkal.”

(Te jó ég, mennyire jó ez a hasonlat… Az meg egyenesen hátborzongató, hogy van is egy ilyen kép rólam…)

majom

“De mi úgy gondoljuk, mindenkinek megvan a maga keresztje. A kérdés az, hogyan akarod vinni azt a keresztet. Mi azt választottuk, hogy szeretet és nevetések közepette visszük, és a kettő közt csak néha adjuk fel.”

“Sajnos az élet véget ér. Akármit is teszünk ellene. Értem én ezt. Gyakorlatilag mindenkit, akit valaha ismertem, a rák miatt vesztettem el. Ma már tisztelet van bennem. Ha valaki azt mondja nekem, hogy rákja van, nem azt mondom neki, hogy “ó, semmi gond, rendben leszel, le fogod győzni!” Mert ha nem győzik le, az azt jelenti, hogy elbuktak? Nem. Nyertek akkor is, mert élhettek egy szeretetteli életet. Egy életet tele jósággal és kedvességgel.”

Lynne Knowlton 16

“Bárcsak valaki mondta volna nekem, hogy az élet gyorsan elrepül. Még csak tegnap volt, hogy a gyerekek kúszni tanultak, most meg már egyetemre járnak. Több játékot játszottam volna. Bolondabb lettem volna. Feküdtem volna a földön és néztem volna a csillagokat a gyerekekkel. Több olyan pillanat lehetett volna, amikor csak ülünk és csak VAGYUNK a pillanatban. Ezek a csendes percek gyönyörűek és mindig többet szeretnék belőlük. Úgyhogy ma már megragadom ezeket a pillanatokat. Megragadom minden erőmmel és nevetek velük. Azok a legjobb percek! Megállni, és lélegzetet venni. Könnyebb mondani, mint csinálni, de csakazértis megpróbálom. Nincs jobb, mint egy boldog tánc, és én többet szeretnék táncolni.”

Lynne Knowlton 17

Nagy szavak? Giccsesek? Amíg nem kerülsz ilyen helyzetbe, lehet, hogy így érzel.
Ha vagy olyan szerencsés, hogy “helyzet” nélkül is érted, az a legjobb.
Ha pedig a saját bőrödön tapasztaltad meg, miről beszél: hát igen, nem csak mások malackái hallgatnak el néha. Az én hitvallásom száz százalékban megegyezik Lynnével.
Szerintem máshogy ezt nem lehet…

Forrás: DesignMom
Fotók: Andrew Grinton, Lynne Knowlton

Angelina Jolie esetének margójára

aj

Mint tudjátok, ez alapvetően egy lakberendezésről, építészetről, a körülöttünk lévő környezet szebbé tételéről, harmonikus vagy különleges terek bemutatásáról szóló blog, és ilyennek is szeretném megtartani. Ugyanakkor – tekintettel arra, hogy meglehetősen nyitott vagyok a világ történéseire, és kifejezetten szeretem megvitatni az engem különösen foglalkoztató kérdéseket – már sokszor előfordult, hogy azt éreztem egy-egy teljesen más témáról, hogy írnom kellene róla itt. Egyelőre mindig ellenálltam a kísértésnek. Nem tudom, hogy jól tettem-e, ennyire még nem ismerlek Benneteket, hogy tudjam, jobban szeretnétek-e, hogy szigorúan a témánknál maradjunk, vagy “megengeditek”, sőt akár esetleg kifejezetten értékelnétek is, ha másról is olvashatnátok az aranyhalon. Lehet, hogy nagyot kockáztatok azzal, hogy most bizony írni fogok egy a lakberendezéssel még távolról sem összekapcsolható témáról, de vállalom ezt a kockázatot, mert ez is én vagyok, és mert legalább majd most kiderül, hogy mennyire vagytok nyitottak rá, ha néha eltérek a tárgytól.

A múlt héten Angelina Jolie vallomása kapcsán kialakult társadalmi vitában ugyanis egész egyszerűen nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá a magam álláspontját.

Anélkül, hogy tényszerű részletek taglalásába mennék, annyit elárulhatok, hogy sajnos a rák többszörösen jelen van az életemben. Közelebbi és távolabbi családom több tagja “átesett” már rajta legalább egyszer, aminek következtében az elmúlt 10 évben rengeteget informálódtam, kérdeztem, olvastam és töprengtem a rákról. Előrebocsájtom: én az élet legtöbb területén “az arany középutak embere” vagyok: nem szeretem a szélsőséges nézőpontokat, legtöbbször automatikus ellenállást váltanak ki belőlem. Így történt ez a rákkal való kapcsolatomban is: se nem hiszem azt, hogy ez kizárólag egy orvosi probléma, amelynek gyógyítása műtétekkel, gyógyszerekkel történő kezelésekből áll csupán, sem nem hiszek abban, hogy az egyes esetekben a klasszikus orvostudomány eredményeit totálisan figyelmen kívül hagyni kívánó alternatív terápiák jelentik az egyedüli megoldást. Az én meggyőződésem az, hogy meg kell próbálni mindkét irányzat eredményeit figyelembe venni, és a rákot egy olyan betegségként kezelni, melynek testi és lelki aspektusai egyaránt vannak, és melyekkel egyaránt foglalkozni kell.

Tudom, és elfogadom, hogy vannak, akik csak az egyik útban és vannak, akik csak a másikban hisznek. Olvastam például Beata Bishop Ideje a gyógyításnak című könyvét, amelyben gyakorlatilag minden klasszikus orvosi megközelítést elvet, és az őt is meggyógyító (gyakorlatilag csak nyers, vagy legfeljebb párolt zöldségek, illetve zöldséglevek fogyasztásán alapuló) Gerson-diéta erejét hirdeti. Ugyanakkor többször beszéltem a rákot genetikai oldalról megközelíteni próbáló orvosokkal is, akik megbetegedési és meggyógyulási százalékokban és valószínűségekben gondolkoztak, meg olyanokkal is, akik évtizedek onkológiai tapasztalatai alapján sem tulajdonítanak az étrendnek különösebb jelentőséget. Olvastam Simonton könyveit melyek a rákkal, és a rákkal küzdők, valamint környezetük pszichológiájával, a nekik nyújtandó lelki támogatással foglalkoznak. Jártam Hellinger-terápián, ahol próbáltuk feldolgozni az én életem rákkal kapcsolatos kérdéseit, de hónapokon át résztvettem klasszikus pszichoterápián is ugyanezzel a céllal, és voltam kineziológusnál is, sőt azt is tudom személyes tapasztalatból, hogyan működik a spirituális választerápia. Olvastam rengeteg rákos diétáról szóló könyvet, melyek jól összezavartak, mert gyakran a “tudomány legújabb eredményeire”, illetve “a legősibb gyógymódokra” történő hivatkozással egészen más ételeket engednek és tiltanak enni. Láttam számtalan videót rákkal küzdő emberek önvallomásairól, és próbáltam érzékenyen reagálni a környezetemben lévő rákkal küzdő emberek rezdüléseire. Hívő ember vagyok, minden nap imádkozom, és meditálni is próbálgatok. A családunkon belüli használati tapasztalatból ismerem már a Culevitet, az Avemart, a COD-teát, a Tahiti Nonit, a G3-at, az Omega 3-at, a Varga-féle gyógygombákat, a KAQUN oxigénnel dúsított vizet és az ASEA-t is.

Mindezt csak azért írtam le, hogy megpróbáljam érzékeltetni: azt hiszem, elég sok mindent tudhatok, vagy legalább vélhetek tudni arról, hogy a rákot illetően jelenleg milyen irányzatok, tanítások és kezdeményezések vannak jelen a világban a legalternatívabb megközelítéstől a legortodoxabbig. Nem mondhatni rám, hogy akár az egyik, akár a másik irányba elfogult lennék. (A hozzám legközelebb álló könyv mindezidáig épp a mindkét irányzatra nyitott megközelítés miatt David Servan-Schreiber A rák ellen című könyve, amit nagyon melegen ajánlok mindenkinek, akit érint a rák és még nem olvasta!)

Amikor Angeline Jolie vallomását olvastam, az volt a legeslegelső gondolatom: atyaég, de bátor ez a nő! Bátor, mert alávetette magát egy olyan műtétnek, amitől szerintem elsőre minden nő hátán a jeges borzongás fut végig. Bátor, mert mindezt egy párkapcsolatban élve tette meg. És bátor, mert a világ egyik első számú szexszimbólumaként a nyilvánosság elé állt és elmondta a saját történetét, amivel – biztos vagyok benne – nagy köveket szakasztott le maszektómián már átesett vagy épp arra kényszerülő nők tízezreinek szívéről. Bevallom őszintén, Angeline Jolie nekem lassan egy évtizede az egyik leghitelesebb világsztárnak számít, tisztelem azért, hogy 6 gyereket nevel és hogy a világ minden táján a legkülönfélébb társadalmi problémákra próbálja felhívni a figyelmet. Nem tartozom azok közé, akik egy feltűnősködő sztárocskának tartják őt, korántsem. Pláne mióta egy barátnőm hónapokig dolgozott vele filmjének magyarországi forgatásain és a lehető legpozitívabban nyilatkozott róla és Brad Pittről, ami csak megerősítette a saját megérzéseimet.

Az elmúlt pár napban azonban megdöbbentett, hogy milyen elképesztő mértékű felzúdulás követte a vallomását, és hogy ez emberekből mekkora indulatokat volt képes kiváltani. Íme néhány példa, mellyel én találkoztam:

“Emberek, egy halom kioperálható részünk van, ami nélkül vígan el lehet lenni!!! Ez öncsonkítás, feltűnösködés, nem empátia, félelem és ragaszkodás a gyerekeihez. Ez abnormitás! Az én nagyanyám is mellrákban halt meg, de minden nőrokonomnak helyén a melle. meg az esze is, vagy csak nincs ennyi fölösleges pénze, ami idiótává tesz.”

“Korábban meg agyműtéte volt, mikor is az agya egy részét távolították el sikeresen…..? Minden eshetőségre felkészülve, nehogy agytumor legyen a halála oka.”

Mielőtt továbbmennék, elmondom, hogy én vettem a fáradságot, hogy eredeti angol nyelven elolvassam, amit melleinek eltávolíttatása kapcsán írt a New York Timesban. Aki ezt elolvasta, az tudja, hogy egyetlen szóval nem tanácsolta azt, hogy a nők tömegei vágassák le a mellüket. Szó szerint ezt írta:

“Remélem, ez az írás segít minden nőnek, aki olvassa, hogy tudja: vannak választási lehetőségek. Szeretnék bátorítani minden nőt, hogy ha a családjának történetében mellrák vagy petefészekrák előfordult, akkor keressék fel azokat az orvosi szakértőket, akik segítséget tudnak nyújtani számukra az életük ezen területén, hogy tájékozott döntést hozhassanak.
Elismerem, hogy számtalan holisztikus doktor dolgozik a műtéti beavatkozás alternatíváin. Amint itt lesz az ideje, a Pink Lotus Rákközpont weboldalára fel is fog kerülni az az étrend, amelyet én magam is követek. Remélem, ez nőtársaim számára segítségül fog szolgálni. (…) Azért döntöttem úgy, hogy a saját történetem nem tartom titokban, mert számtalan nő van, aki nem tudja, hogy lehet, hogy a rák árnyékában él. Azt remélem, hogy ők is képesek lesznek elvégeztetni a génteszteket és amennyiben azt az eredményt kapják, hogy magas kockázatúak, tudni fogják, hogy számukra is komoly választási lehetőségek léteznek.”

És akkor a lényeg, amit én gondolok minderről:
1) Miért nem hagyjuk meg egy embernek, tiszteletben tartva a saját emberi méltóságát, hogy a saját és családja életére vonatkozóan maga hozzon döntést..?
2) Miért kell dühödten és kifejezetten gúnyosan reagálni, ha nem értünk vele egyet…?
3) Miért nem tudjuk elhinni róla, hogy alaposan átgondolta a kérdést, és a saját maga által fontosnak tartott szempontok súlyozásával döntött, ahogy döntött, vállalva a döntésével járó következményeket…?
4) Miért nem lehet intelligensen elmondani a véleményünket pro és kontra, anélkül, hogy ítélkeznénk felette…?

Nem vagyok sem orvos, sem holisztikus gyógyító, sem pszichológus, de családtagként többszörösen érintett vagyok, és ez alapján, a saját tapasztalataimból kiindulva azt gondolom, hogy minden rákkal küzdő embernek a következőkre van szüksége:

1) A lehető legnagyobb empátiára és elfogadásra.
2) Amennyiben úgy érezzük, hogy akár az életmód, akár az étrend területén, akár valamilyen gyógymód, csodamódszer vagy csodakapszula kapcsán rendelkezünk olyan információval, amely segíthet a betegnek, azt – ha kíváncsi rá – mondjuk el neki, vagy tegyük lehetővé a megismerését, ANÉLKÜL AZONBAN, hogy ELVÁRÁST kapcsolnánk az általunk jónak tartott megoldás választásához.
3) Tartsuk tiszteletben egymás méltóságát és bízzunk egymásban annyira, hogy az a beteg, aki élni akar, meg fogja hallani mindazt, amire neki a gyógyuláshoz szüksége lehet.
4) És akárhogy is dönt végül, akármilyen utat is választ, ha már döntött, segítsük és támogassuk azon az úton, amely szerinte a gyógyulásához vezethet.

Aminek szerintem semmi értelme, az az erőszak, a gúny, és a beteg által választott megoldás megvetése. Nekem is nehéz sokszor visszafogni magam, és nem tanácsolni “erőszakosabban” azokat az utakat, amelyekben én hiszek, mégis legyőzöm az “én mindent jobban tudok” hozzáállást, mert tudom, hogy nálam sincs a mindenható tudás kulcsa.

Ahogy Angeline Jolie sem mondott ilyet, én sem mondom azt, hogy aki mellrákkal küzd, rohanjon a sebészhez és vágassa le. Annyit mondok csupán, hogy tartsuk egymást tiszteletben és engedjük meg egymásnak a saját útját megtalálni, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. Ha másért nem, hát azért, mert már sokan, sokféleképpen igazolták, hogy a gyógyulásba vetett hitnek óriási jelentősége van a tényleges gyógyulásban, ebből következően pedig aki az ortodox módszerekben hisz, annak lehet, hogy épp az segít majd, aki pedig az alternatívakban, annak az.

A lehetőségek tárháza végtelen, és egyelőre még nem eldöntött kérdés, hogy melyik az egyetlen üdvözítő megoldás, ha van egyáltalán…

::

UPDATE 2016.08.21. : az Ozorás post óta rengetegen olvassátok ezt az írást. Nektek mondom csak az érdekesség kedvéért, hogy évekig ez volt a blog legnépszerűbb bejegyzése, ezt is többezren olvasták, csak a Facebookos számláló azóta egyszer valamiért lenullázódott.

 

 

%d blogger ezt szereti: