Elég régóta írom már ezt a blogot ahhoz, hogy totál amatőr létemre még én is felfedezzek bizonyos divatirányzatokat a lakberendezésben. Észrevettem például, hogy egyre több lakásfotón szerepel egy gyönyörű, egészen faszerű szobanövény, ami baromi jól mutat szinte minden (főleg szellősebb) térben. Nem ismertem rá magamtól, mert botanikus sem vagyok, viszont cserébe utánanéztem, így most már elmondhatom Nektek is, hogy ha nagyon trendi lakást szeretnétek, szerezzetek be egy lantlevelű fikuszt (latinul: Ficus Lyrata, angolul: fiddle tree vagy fiddle leaf fig).

Gyűjtöttem róla pár fotót Nektek, és ha megtetszett, itt el tudjátok olvasni, milyen egyszerű gondozni őket, és máris vehettek egy példányt például innen.

Nekem annyira bejönnek, hogy Pinterestemen csináltam nekik egy boardot, oda a jövőben is gyűjteni fogom róluk a fotókat, kövessétek, ha beleszerettetek Ti is!

Életem egyik legemlékezetesebb nyaralása az volt, mikor egy baráti párral, Katával és Zolival és mi ketten A Férjjel beültünk négyesben egy autóba, és végiggurultunk Olaszország nyugati partján Milánótól Amalfiig. Két biztos pont volt: hogy Milánóból indulunk és Amalfiban végzünk, de ezt leszámítva úgy terveztük, hogy a start és a cél között arra megyünk, amerre jólesik, és ott alszunk majd, ahol ránkesteledik. Vittünk magunkkal sátrat, hogy gyakorlatilag bárhol alhassunk és minden válaszútnál arra kanyarodtunk, amerre az adott pillanatban érdekesebbnek tűnt. Így eljutottunk olyan kis falvakba, eldugott strandokra, és más elhagyatott helyekre is, amiket egyébként soha nem láttunk volna, és talán-talán kicsit a valósághoz közelibb képet kaptunk Olaszországról, mintha csak előre leszervezett turistaparadicsomokat érintettünk volna. Persze pont a tervezés hiánya miatt előfordult olyan is, hogy csak éjjel 2-re kavarodtunk be végre egy autópálya melletti, madár-sem-járta szálláshelyre, Rómát pedig este 10-kor értük el, és 3 óra alatt, az éjszakában futottuk végig, de hát ez benne van a pakliban ilyenkor. Végtelenül felszabadító érzés volt számomra így utazni, és azóta is vágyom valami hasonlóra, bár most már egy icipicit nehezebb hiperlazának lenni a kisfiunk miatt. (De csak egy picit, nem szoktam én ezt túlizgulni még most sem.)

Szóval, ez a nekem való nyaralás, és már régóta kacérkodom a gondolattal, hogy egyszer bérelni kellene egy lakóautót, úgy még könnyebb lenne ugyanezt megvalósítani. Még sosem utaztam lakóautóval, de azt gondolom, nagyon jó mulatság lehet, és biztos, hogy ezzel a véleményemmel sokan egyetértenek. A dán Design Camp cég biztosan, mert lakóautó-restauráló bizniszt indítottak, hogy a designra nyitott utaznivágyók igényeit kielégítve formálják újra ezeket a járműveket, vagány tapétákat, szöveteket, színeket és mintákat használva. Így nem csak a környék látnivalói, de az autó kis kuckója is feltölti és kikapcsolja a világutazót, már csak el kell indulni…

Forrás: Femina

Teljesen véletlenül bukkantam múlt héten az egy magyar lány brazíliai élményeiről szóló Kalandiparos São Pauloban nevű blogra, ott is konkrétan egy brazil gyerekzsúrokról szóló bejegyzésre. Azonkívül, hogy a szöveget olvasva és a képeket látva persze élénken felelevenedtek a gyerekkori emlékeim, a post egy óriási meglepetést is tartogatott a számomra: eszembe juttatta a BRIGADEIRO-t! Ami nem több, mint egy pofonegyszerű kis brazil csokibonbon, de hogy én mennyit ettem ebből a brazíliai osztálytársaim szülinapjain!!! Rengeteget… Pedig akik ismernek engem, tudják, hogy gyakorlatilag semmi édességet nem eszem, évente max 10 gombóc fagyit, havonta egyszer 3-4 palacsintát, síeléskor 1-1 Sport szeletet, és esténként egy bögre kakakót, de ezzel minden cukorfogyasztásom tényleg ki is van merítve. Nem elvből elsősorban, meg nem is fogyózás miatt, egyszerűen csak soha nem kívánom az édeset, és ha mégis, rögtön utána ennem kell valami sósat, azonnal.

De a brigadeiro! Teljesen lázba hozott az emlékének a felelevenedése, és lelkesen meséltem egyből anyukámnak, aki meg persze magához méltóan még aznap délután prezentálta nekem az első kész adagot…

Nekem mindig az illatok és az ízek hozzák elő a legélénkebben a régi emlékeket. Egyszer például vagy fél órán át álldogáltam egy alkoholos autó mellett egy budai utcán, mert eszembe juttatta a brazil autók illatát – hát most ugyanez történt a brigadeiroval… Beleharaptam, és eszembe jutott Helena, a fölöttünk lakó gazdag diplomatalány, és családjának két bejárónője, akik megállás nélkül sült krumlpit és brigadeirot csináltak neki és a vendéggyerekeknek. Őt életében egyszer engedték le a szülei a homokozóba játszani, hónapokig tartó könyörgésünk eredményeképp, majd persze úgy belefújta a szél a homokot a szemébe, hogy utána hetekig orvoshoz kellett járniuk, és soha többet nem jöhetett le velünk még egyszer… Aztán eszembe jutott Amira, egy arab diplomatacsalád legkisebb lánya, akinek a szemében valami végtelen szomorúság volt a saját 8. születésnapján hatalmas palotájuk medencés kertjében, ahol persze szintén eltüntettük a kis papírkákba csomagolt brigadeirok hegyeit. Azt mondta, azért olyan szomorú, mert nemsokára annyi idős lesz, hogy burkát kell majd viselnie. Gyönyörű, göndör barna haja volt, és szerette szabadon hordani… Eszembe jutott a legjobb barátnőm is, a kanadai-német származású, hosszú szőke copfos Davinia, akivel lelkesen mentünk a szülinapokra együtt, hogy táncoljunk a brazil gyerekek által szinte istennőként tisztelt Xuxa zenéire és persze ehessünk egy kis brigadeirot. Na és Francesco, az olasz fiú, akitől életem első csókját kaptam az iskola udvarán, az épület mögött. Ő kis pufók srác volt, aki végtelen mennyiségű brigadeirot meg bírt enni, ma viszont már ugyanabban az iskolában a gyerekek kedvencének számító csupaizom tornatanár…

Arab, német, görög, brazil, gaboni, kameruni, francia, olasz, elefántcsontparti, kanadai, orosz, magyar, a világ minden tájáról érkezett gyerekek voltunk, fehérek, feketék, szőkék, barnák, vörösek, szívtuk a fantasztikus illatú brazil levegőt, franciául beszéltünk egymással, és brigadeirot ettünk a zsúrokon… Ezek az emlékek mind, mind benne voltak abban az első falatban, amit most ettem először újra huszonsokév után…

::

Bár a saját emlékeim nem tudom Nektek belekeverni a masszába, de magát az édességet azért Ti is meg tudjátok kóstolni, ha felkeltettem az érdeklődéseteket iránta. Anyukám ez alapján a recept alapján készítette el most nekem újra:

Hozzávalók:
1 evőkanál vaj
340 gramm sűrített tej
5 evőkanál kakaópor
kakaós tortadara

Bonus track: erre tomboltunk a gyerekzsúrokon, és ez a videó pont abból az évből származik…