a ház, ahol mindenhez hozzá akarok érni

A házak többsége, amiket eddig itt mutattam Nektek mondjuk hogy a “modern minimál” stílust képviseli, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. De nehogy azt higgye bárki, hogy engem csak az egyenes vonalak, a lapos tetők és kietlen terek hoznak lázba. Egyszer már írtam a minimállal való kapcsolatomról, hogy mi tetszik benne és mi nem, úgyhogy azt nem szeretném ismételni. Helyette viszont most nézzétek meg ezt a házat, ami talán csak annyiban felel meg annak, amit én a minimálban szeretek, hogy ebben is nagy és átlátható terek vannak. De egyáltalán nem ez izgat benne, sokkal inkább az az érzés, ami hatalmába kerít, mikor nézem róla a képeket: hogy meg akarok itt fogni mindent! Végig akarom simítani a kezem a konyhában lévő fa asztalon, el akarom húzni a nehéz függönyöket, be akarok feküdni a kádba, mezítláb akarok sétálni a hálószobában, lógatni akarom a lábam a vízbe a kertben, és le akarok huppanni arra a kerek puffra a nappaliban. Egyszerűen minden részlete mágnesként vonz, hogy kézzel, lábbal, bőrrel hozzáérhessek…

De nem csak ez fogott meg benne, hanem az is, ahogy Maire-Laure Helmkampf és férje vegyítették a modern anyagokat, bútorokat, ötleteket a régivel és a hagyományossal, mikor ezt az ősöreg dél-franciaországi házat felújították és saját ízlésükre formálták. Nagyon nem szeretem, mikor régi épületeket úgy újítanak fel, hogy azok teljesen elveszítik a kapcsolatukat egykori önmagukkal, ugyanakkor a teljesen eredeti formájukban és berendezésükben meghagyott régi házakat leginkább csak skanzen-szerű helyeken tudom elképzelni, élni annyira nem szeretnék bennük. Maire-Laurék azonban szerintem pont úgy tartották meg a régit és pont annyira csempészték bele az újat, hogy olyan környezetet varázsoltak, amit átitat a tradíció, de ami egyúttal nagyon élhető és nagyon izgalmas a modern ember számára is.

Egy szó, mint száz, íme egy nem minimál, amiért rajongok, úgy, ahogy van…

Reklámok

időutazás

Mexikó, 1984, a hugim még cumival, én fehér szerelésben. Abban az időben 2 évet odakint éltünk, a Veracruz nevű kikötővárosban, több magyar családdal együtt. Mindannyiunk számára varázslatos korszak volt ez, aminek az is bizonyítéka, hogy mind a mai napig évente találkozunk. Újra és újra végignézzük ugyanazokat a fényképeket, újra és újra elmeséljük és meghallgatjuk ugyanazokat a történeteket, kívülről ismerjük mind, mégse tudjuk őket megunni.

Akkoriban még keresztbe-kasul be lehetett járni Mexikót, anélkül, hogy egy percig is tartani kellett volna attól, hogy bármi veszélybe kerülhetünk (ez ma sajnos nem mondható el). Így be is jártuk, és örökre magunkba szívtuk ennek a csodálatos országnak az illatát, ízeit, kultúráját, megtapasztalva az emberek végtelen kedvességét és gyerekszeretetét.

A családi emlékek között kutatva akadt a kezembe a mexikói képek sorozata, és persze azonnal nosztalgikus hangulatba kerültem. Reméltem, hogy hátha találok valamit, ami ennek a blognak a témájába illik, és így Veracruz világából valamit megmutathatok Nektek.

Így bukkantam a francia bevándorlók által a XIX. században alapított Maison Couturier-re, egy földbirtok központjára, mely jelenleg plazmatévékkel és wifivel felszerelt design szállodaként működik, mégis szigorúan megőrizve az eredeti hagyományokat.

Semmi hivalkodás, csak nyugalom, kényelem, csönd és természet, francia-mexikói köntösben…

Már csak ezt a zenét kell hozzáképzelni, ahogy szól a hangszórókból, és kész a kikapcsolódás! 😉