Átrium 2.0

Annyira öreg még nem vagyok, hogy Május 1. moziként emlékezzek rá, de annyira igen, hogy elmondhassam: 14 évesen én még itt láttam a Forrest Gumpot egy fiúval, aki randira hívott. Mikor kijöttünk, egyszerre hangzott el az ő szájából, hogy mennyire halálosan unta, az enyémből meg, hogy mostantól ez a kedvenc filmem. Ennyiből kitalálható, hogy több randink nem is lett… És ez csak egy olyan esemény, ahol az Átrium története és az enyém találkozott.

A jó öreg budai mozikról, a Bemről, a Bartókról, a Tabánról, az Ugocsáról és az Átriumról csupa ilyesmi jut eszembe. Első gyerekkori mozizások (mikor még az apukám vitt el minket a szomszéd gyerekekkel Jurassic Parkot meg Beethovent nézni), első randik (mikor még izgultunk, hogy a másik vajon mit csinál majd, ha lekapcsolják a villanyokat), az első mélyreható, egész életre útravalóul szolgáló filmélmények (mint mondjuk a Keserű méz, amit Ricsivel láttam a Bemben). Szűkek voltak a padsorok, kényelmetlenek a székek, a nézőtér meg soha nem elég meredek, de annyi Fontos történt velem (velünk) ezekben a termekben, ami a hiányosságokat egész egyszerűen jelentéktelenné feledteti. Lehet, hogy ez nem a régi mozik varázsa, hanem pusztán a gyerekkoré? Ki tudja. Lehet. Mégis sokkal inkább a szívem csücskei ezek, mint a mai multiplexek, amelyek annyira ugyanolyanok, annyira jellegtelenek, és az én szememben annyira “lélek nélküliek”, hogy egész biztosan nem tudnám megmondani, melyik filmet melyikükben láttam. Pedig a közelmúltra mégiscsak jobban kellene emlékeznem. Persze, baromi kényelmesek, és mindig lehet látni mindent, és hatalmas a vászon. Ez vitathatatlan. És mégis, én nem tudom őket úgy “szeretni”, mint ahogy azokat a jó öreg mozikat.

Ezért is örültem nagyon, hogy 11 év után újra megnyitja kapuit az Átrium, méghozzá egy izgalmas dokumentumfilmmel, amelyre persze el is mentünk. Telt ház volt. És az is maradt a több, mint másfél órás film végéig, pedig még nem volt fűtés, és mindenki kabátban vacogott. Egyszerűen jó volt megint végigmenni a fekete-fehér kockás előtéren, jó volt résztvenni az újramegnyitáson, jó volt örülni, hogy egy régi mozi sorsa nem csak a pusztulás lehet, hanem a reinkarnáció is. A hatalomnak rendszeresen nekimenni próbáló kínai művészről, Ai Weiweiről szóló film már csak hab volt a tortán. Kevés dolgot szeretek jobban, mint mikor a művészet nem “csak” valami szépet, valami megdöbbentőt, valami addig elképzelhetetlent tud mutatni, hanem közben társadalmi felelősséget is viselve irányítja a figyelmet olyan történésekre, amelyekről egész egyszerűen tudnunk kell. Márpedig Ai Weiwei pontosan ezt csinálja, és akárki akármit mond rá, én nagyon tisztelem a bátorságáért, ahogy minden más olyan művészt is, aki nem hagyja megfélemlítéssel elhallgattani magát.

Ai Weiwei: Never Sorry OFFICIAL TRAILER from Ai Weiwei: Never Sorry on Vimeo.

De az “új” Átriumban nem csak filmek lesznek, hanem színházi- és táncelőadások, komoly- és könnyűzenei és mindenféle más kulturális rendezvények is, erről az eddig hosszú éveken át a Merlin Színházban működő szervezőcsapat fog gondoskodni. Az előtérben pedig a nyáron még az Ankertért felelős srácok vezetik majd a teázó-kávézó-büfét, akiknek már most végtelen hálás vagyok, mert a megnyitó után az életem mentették meg a fincsi pálinkával a megfagyástól. 🙂 Ilyen egyébként többet nem lesz, mármint megfagyás, mert a mostani megnyitóval egybekötött filmpremier után az Átrium gyorsan be is zárt újra, hogy befejezzék a felújítási munkálatokat. “Igazi” nyitás – ha jól tudom – valamikor novemberben lesz, és egy ilyen kezdés után én azt mondom: NAGYON VÁRJUK!

//UPDATE egy bennfentestől: “Legközelebb november 7-én lesz fagyós vetítés, mindenféle szovjet, meg szocialista filmek, meg installációk, rendes nyitás pedig november 26-án, ha minden jól megy.”//

én már tudom, hová mész jazz koncertre jövő nyáron…

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, küldtem egy levelet az összes építész és belsőépítész barátomnak, és kértem őket, hogy szóljanak, ha terveznek olyasmit, amit szívesen megmutatnának itt. Részben ennek köszönhetően írtam az Ankertről és vártam a további munkákat. Néhány nappal ezelőtt aztán nagyot mosolyogtam, mikor két barátom, Gőz Dorottya és Chehadé Abdel-Rahim engem is meghívott annak az épületnek a bejárására, amelyen – Taraczky Dániel vezető tervező irányítása alatt – épp most dolgoznak. Na nem csak azért mosolyogtam, mert örültem a meghívásnak, hanem mert rájöttem, hogy ez pont az a renoválás, amely miatt mostanában nem volt túl egyszerű parkolnom a Vásárcsarnok egyébként is felújítás alatt álló környéke közelében a szokásos szombati bevásárló körutamon. Az épület ugyanis a csarnoktól egy saroknyira, a Mátyás utca és az Imre utca sarkán található, ha jártatok mostanában a belvárosban, nagy eséllyel Ti is többször elsétálhattatok már mellette.

És hogy mi készül itt? Az 1996-ban alapított Budapest Music Center (BMC) nyitja meg itt 2013 tavaszán új zenei központját 4000 (!) négyzetméteren. Olyan hatalmas az egész, hogy csak ámultunk és bámultunk a bejáráson… Az épületben lesz:
– egy 350 fő befogadására alkalmas, kitűnő akusztikai tulajdonságokkal rendelkező és kiemelkedő minőségű hang- és fénytechnikával felszerelt, 300 négyzetméteres, lélegzetelállító koncertterem
– egy étteremmel és színpaddal rendelkező, két, egymással egybenyitott emeleten galériaszerűen elhelyezkedő jazzklub, ahová a hazai és nemzetközi jazzélet legtehetségesebb előadóit és lelkes rajongóit invitálják
– egy zenei könyvtár, amely felolvasóestek, kurzusok lebonyolítására is alkalmas
– digitális és analóg felvételek készítésére egyaránt alkalmas hangstúdiók (a nagy koncertteremben nagyzenekari felvételek is készíthetőek csúcsminőségben)
– tavasztól őszig koktélpartik és állófogadások tartására alkalmas tetőterasz
– konferenciák, sajtótájékoztatók, állófogadások rendezésére alkalmas tetőtéri rendezvényterem
– zártkörű, exkluzív tanácskozásokra alkalmas, a Dunára kilátással bíró sarokterem
– valamint számos vendégszoba a központba látogató, kurzusokon illetve rendezvényeken résztvevő diákok és művészek számára. (A Nemzetközi Eötvös Intézet és Alapítvány ugyanis, amely világhírű zenészek bevonásával fiatal karmesterek és zeneszerzők továbbképzésével foglalkozik, a BMC-t választotta székhelyéül.)

2 órába telt, mire végigjártuk az egész épületet, és nem azért mert lassúak voltunk… Tényleg lenyűgöző az egész, pláne úgy, hogy tudom, hogy a felújítás javarészt két alig harminc éves építész műve, akik ráadásul a barátaink. Bevallom őszintén, mindigis csodáltam és kicsit irígyeltem is az építészeket, amiért a munkájuk eredményeképpen kézzelfogható valóság jön létre, olyan terek, helyszínek, ahová utána mi egyszerű halandók csak “bemegyünk” enni, inni, zenét hallgatni, életreszóló élményeket gyűjteni.

Kedves Dodó és Rahim!
Szívből és őszintén gratulálok Nektek, és alig várom, hogy jó sok klassz koncertre üljünk be ide együtt! 🙂

Addig pedig, míg erre várunk, lehet csemegézni erről a listáról, mely azt a 10 jazz albumot sorolja fel, amelyek meghallgatása nélkül állítólag nem szabad meghalni…

szeretnél egy saját színt? :)

Sokan mondják rám, hogy naív ember vagyok, amire én azt szoktam mondani, hogy soha rosszabb jelzőt magamnak. Ami kívülről naivitásnak látszik, azt én az emberekbe vetett hitként élem meg. Nyilván én is koppanok miatta sokszor, de mégis inkább választok egy ilyen életet, mint olyat, amelyben a világ egy szörnyű, embertelen és reménytelen helynek tűnik. Mivel tudom, hogy sokak élete sokkal kevésbé mondható szerencsésnek, mint az enyém, próbálok segíteni, ha alkalmat találok rá. Az pedig akad bőven. Mivel azonban saját tapasztalatom, hogy sokszor nagyon nehéz az embereket rávenni a segítségnyújtásra (“á, úgyse kapja meg, akinek szánom”, “csak elsikkasztja majd valaki”, “úgyis reménytelen”, stb) mindig nagyon megörülök annak, ha olyan akcióról hallok, amelynél valami rendhagyó ötlettel sikerül ezt elérni. Olyan ötlettel, ami annyira magával ragad, hogy – kis túlzással élve – észre sem veszed, hogy eltűnt a pénztárcádból az a pár forint, amit közben “elköltöttél”.

Pont ilyesmit talált ki most közösen az Unicef és a Dulux festékgyártó cég. Létrehoztak egy weboldalt, amelyen “saját színt” választhatsz magadnak azzal, hogy az Unicefnek adományozol egy kisebb összeget (már 1 angol font is elég hozzá, ami jelenleg olyan 350 Ft-ot jelent…). Végtelenül egyszerűen működik: felmész az OWN A COLOUR AND HELP oldalra, rákattintasz egy Neked tetsző (és más által még meg nem vásárolt) szín háromszögére, elnevezed a színt tetszésed szerint, írsz egy sort arról, hogy miért ezt a színt választottad, majd a bankkártyád adatainak megadásával kifizeted az árát. Te kapsz egy “saját színt”, egy csomó rászoruló gyerek meg kap tiszta vizet, gyógyszert, élelmiszert.

Engem annyira megfogott ez az ötlet, hogy tegnap éjjel elég sokáig böngésztem, hogy ki milyen színt választott, hogy nevezte el és milyen magyarázattal szolgált arra, hogy miért pont azt választotta. Én is vettem egy színt és összeszedtem néhány aranyosat Nektek, nézzétek meg, hátha Ti is kedvet kaptok! 🙂

“a” kanapé, amit nem tudok lefényképezni

Kértétek többen, hogy majd ha kész leszünk a kanapéval, tegyek fel róla képet. Igen ám, csakhogy a rendes családi fényképezőgépünket az öcsém elvitte külföldre, úgyhogy a telefonommal szerencsétlenkedtem össze-vissza. Csináltam rengeteg képet, de egyikkel sem vagyok megelégedve. Újabb bizonyíték rá, hogy lakást szépen fotózni egyáltalán nem egyszerű, pláne ha van egy nagy szürke kanapéd, kintről meg ragyog be a napfény, amivel szembe kell fotóznod. Na mindegy, nem taglalom tovább a nehézségeket, csak jelzem, hogy ismét megemelem a kalapom a nálam sokkal ügyesebb amatőr fotósok előtt!

Ez a kép viszont egész aranyos lett a Nyuszi és Máté miatt, úgyhogy ezennel beadom a derekam és megmutatom Nektek, íme ilyen nálunk működés közben az új kanapé… 😉

%d blogger ezt szereti: