Annyira öreg még nem vagyok, hogy Május 1. moziként emlékezzek rá, de annyira igen, hogy elmondhassam: 14 évesen én még itt láttam a Forrest Gumpot egy fiúval, aki randira hívott. Mikor kijöttünk, egyszerre hangzott el az ő szájából, hogy mennyire halálosan unta, az enyémből meg, hogy mostantól ez a kedvenc filmem. Ennyiből kitalálható, hogy több randink nem is lett… És ez csak egy olyan esemény, ahol az Átrium története és az enyém találkozott.

A jó öreg budai mozikról, a Bemről, a Bartókról, a Tabánról, az Ugocsáról és az Átriumról csupa ilyesmi jut eszembe. Első gyerekkori mozizások (mikor még az apukám vitt el minket a szomszéd gyerekekkel Jurassic Parkot meg Beethovent nézni), első randik (mikor még izgultunk, hogy a másik vajon mit csinál majd, ha lekapcsolják a villanyokat), az első mélyreható, egész életre útravalóul szolgáló filmélmények (mint mondjuk a Keserű méz, amit Ricsivel láttam a Bemben). Szűkek voltak a padsorok, kényelmetlenek a székek, a nézőtér meg soha nem elég meredek, de annyi Fontos történt velem (velünk) ezekben a termekben, ami a hiányosságokat egész egyszerűen jelentéktelenné feledteti. Lehet, hogy ez nem a régi mozik varázsa, hanem pusztán a gyerekkoré? Ki tudja. Lehet. Mégis sokkal inkább a szívem csücskei ezek, mint a mai multiplexek, amelyek annyira ugyanolyanok, annyira jellegtelenek, és az én szememben annyira “lélek nélküliek”, hogy egész biztosan nem tudnám megmondani, melyik filmet melyikükben láttam. Pedig a közelmúltra mégiscsak jobban kellene emlékeznem. Persze, baromi kényelmesek, és mindig lehet látni mindent, és hatalmas a vászon. Ez vitathatatlan. És mégis, én nem tudom őket úgy “szeretni”, mint ahogy azokat a jó öreg mozikat.

Ezért is örültem nagyon, hogy 11 év után újra megnyitja kapuit az Átrium, méghozzá egy izgalmas dokumentumfilmmel, amelyre persze el is mentünk. Telt ház volt. És az is maradt a több, mint másfél órás film végéig, pedig még nem volt fűtés, és mindenki kabátban vacogott. Egyszerűen jó volt megint végigmenni a fekete-fehér kockás előtéren, jó volt résztvenni az újramegnyitáson, jó volt örülni, hogy egy régi mozi sorsa nem csak a pusztulás lehet, hanem a reinkarnáció is. A hatalomnak rendszeresen nekimenni próbáló kínai művészről, Ai Weiweiről szóló film már csak hab volt a tortán. Kevés dolgot szeretek jobban, mint mikor a művészet nem “csak” valami szépet, valami megdöbbentőt, valami addig elképzelhetetlent tud mutatni, hanem közben társadalmi felelősséget is viselve irányítja a figyelmet olyan történésekre, amelyekről egész egyszerűen tudnunk kell. Márpedig Ai Weiwei pontosan ezt csinálja, és akárki akármit mond rá, én nagyon tisztelem a bátorságáért, ahogy minden más olyan művészt is, aki nem hagyja megfélemlítéssel elhallgattani magát.

Ai Weiwei: Never Sorry OFFICIAL TRAILER from Ai Weiwei: Never Sorry on Vimeo.

De az “új” Átriumban nem csak filmek lesznek, hanem színházi- és táncelőadások, komoly- és könnyűzenei és mindenféle más kulturális rendezvények is, erről az eddig hosszú éveken át a Merlin Színházban működő szervezőcsapat fog gondoskodni. Az előtérben pedig a nyáron még az Ankertért felelős srácok vezetik majd a teázó-kávézó-büfét, akiknek már most végtelen hálás vagyok, mert a megnyitó után az életem mentették meg a fincsi pálinkával a megfagyástól. 🙂 Ilyen egyébként többet nem lesz, mármint megfagyás, mert a mostani megnyitóval egybekötött filmpremier után az Átrium gyorsan be is zárt újra, hogy befejezzék a felújítási munkálatokat. “Igazi” nyitás – ha jól tudom – valamikor novemberben lesz, és egy ilyen kezdés után én azt mondom: NAGYON VÁRJUK!

//UPDATE egy bennfentestől: “Legközelebb november 7-én lesz fagyós vetítés, mindenféle szovjet, meg szocialista filmek, meg installációk, rendes nyitás pedig november 26-án, ha minden jól megy.”//