Mikor babát vártunk és gondolkoztunk rajta, hogy milyen lesz az életünk, miután megszületik, mindkettőnknek fontos szempont volt, hogy úgy alakítsuk ki a mindennapjainkat, hogy néha jusson idő csak kettesben eltöltött programokra is. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert az én szüleim is és A Férj anyukája is itt lakik a közelben, néhány utcányira vagyunk csak egymástól. (Persze lehet, hogy nem, vagy nem csak a szerencsének kell ezt köszönni, hanem az abszolút tudatos döntésnek is, hisz mindannyian így szerettük volna, és tudatosan így is valósítottuk meg.) A nagyszülők ráadásul nem csak közel vannak, hanem imádnak is Mátéval lenni, úgyhogy egészen a születése óta minden héten legalább pár órás “külön programot” tudunk szervezni kettőnknek. Mivel Máté lassan már 2 éves lesz, a kezdeti 1-2 órás szabadidők mostanra már néha 1-1 napos kimenőkké is feltornázták magukat. Máté simán elalszik a nagyikkal is, és nagyon élvezi a velük töltött időt, mi meg nyugodtan kikapcsolódhatunk, tudva, hogy a legjobb kezekben van ilyenkor.

Legutóbb a mostani vasárnapot tölthettük el így, és azt találtuk ki, hogy egész egyszerűen csak turisták leszünk egy napra Budapesten. Semmi koncepciónk nem volt, egyedül a reggelizőhelyet választottuk ki még előre itthon az internetet böngészve, onnantól pedig rábíztuk magunkat a hirtelen jött ötletekre…

A reggelizőhely kiválasztása nem is ment olyan simán, mint gondoltuk, mert sok kávézó, amit korábban kinéztünk magunknak, fura módon be van zárva vasárnap. Végül a Déryné lett a nyertes, amit hírből már jól ismertünk, de még sosem jutottunk el odáig, hogy ki is próbáljuk. Kicsit utánanézve a netes véleményeknek a Férj nevetve olvasta fel a Homár blogon talált élces kritika első mondatát, mely szerint “töretlenül népszerű a városba nem járó gazdag budai anyukák körében a Déryné, amit étteremnek erős lenne nevezni, inkább olyan, erősen dizájnolt helyiségről van szó, ahol az ember megmutathatja magát és az új ruhadarabjait.” És igen, mivel rendszeresen járunk arra, be kellett látnunk, hogy az idézett mondatban valószínűleg tökéletesen sztereotipizálták az átlagos Déryné-törzsvendéget, még ha a sztereotípia nem is szép dolog, ráadásul én is budai anyuka vagyok… 😉

Szóval maradt a Déryné, és utólag mondhatom, hogy a lehető legtökéletesebb választás volt! Nem tudom, egy átlag reggelen mennyien esznek ott, de most – talán csak a forróság miatt – rajtunk kívül mindössze 2-3 asztalnál ültek az utcai részen. Mi a házfal melletti székeket választottuk, onnan klasszul lehetett nézelődni, és az elrendezés a párizsi kávézók hangulatát juttatja az ember eszébe. A Férj Benedict tojást evett én pedig grillcsirkés piadinát, mennyei választásnak bizonyult mindkettő. Nem tudom, ettem-e már valaha bármi grillcsirkéset reggelire, de ez a szendvics annyira ízlett, hogy erős kisértést érzek néha visszajárni érte, és menthetetlenül azzá a bizonyos törvendég anyukává válni… 🙂 Viccet félretéve, nagyon jól éreztük magunkat, kifejezetten pihentető érzés volt a szemeinket körbejártatni az utcafronti részre kitett levendulákon, súlyos kaspókon, régi öntözőkannákon, bicikliken, és nézni ahogy a sarkon felállított, pékárut kínáló pavilonban álló néni kedvesen magyarázza a vevőknek, hogy melyik kenyeret miért érdemes megkóstolni. Igazi békebeli hangulata volt az egésznek, pont erre vágytunk egy jó reggeli kávé mellé.

A reggeli után a Budai Vár felé vettük az irányt, na nem mert ennyire klisékben tudunk csak gondolkozni, hanem mert szerettünk volna bemenni kicsit imádkozni a Mátyás-templomba, lett volna hálátadnunk miért. A templomba végül sajnos nem tudtunk bemenni, de ha már erre jártunk, nekem eszembe jutott, hogy mindigis szerettem volna lenézni a Lánchídra az Alagút tetejéről, ahol még sosem jártam. Fogtuk hát magunkat, és lesétáltunk oda, illegálisan átmászva a felújításra váró részeken, és így végre egyszer álltam az Alagút tetején és le tudtam fényképezni, hogyan látszik onnan a város. Az oda vezető uton van egy nagy terasz egy hatalmas fával, aminek az árnyéka alatt még a déli forróságban is hűs volt a levegő. Van ott egy vízscsap is, ahol a Várba igyekvő turistacsoportok mind megállnak megtölteni az üres palackjaikat. Visszafelé itt ültünk le a támfalra és egy jó órán át nem csináltunk semmit, csak lóbáltuk a lábunkat, beszélgettünk és néztük a várost, a gyönyörű fát, meg a vízzel egymást fröcskölő, izzadó turistákat. Aztán felkerekedtünk, visszakapaszkodtunk a lépcsőkön a Várba és olyasmit csináltunk, amit szerintem budapestiek nagyon ritkán tesznek meg céltalanul Budapesten: megnézegettük a különféle magyar szuveníreket kínáló árusok portékáit. Nagy részük sajnos még mindig bóvli, ugyanaz a kínálat, mint 20 éve, de találtunk egy kis ékszerdobozt is, ahol egy úr a szokásos mütyűrök mellett régi játékokat is árult, olyanokat, amilyenekkel anno még mi is játszottunk, de amik azóta se kerültek soha a kezünkbe. Teljesen nosztalgikus hangulatba kerülve A Férj vett is az irodojába egy robotot, Máténak pedig kiválasztottunk egy világoskék Trabantot, amit ő már élőben nagy eséllyel sosem fog látni.

A zsákmányunkkal elégedett turistaként rájöttünk, hogy lassan ideje lenne ebédelnünk is, úgyhogy a Vár: a Speiz felé vettük az irányt, ami A Férj “kipróbálandó éttermek” listáján már hosszú idő óta szerepelt. Mivel a Facebook oldalukon láttuk, hogy néhány napja megnyílt a kerthelységük is, Vár: a Garden néven, végül azt választottuk. Mikor megérkeztünk, rajtunk kívül a kertben csak egyetlen asztalnál ült egy pár, és a kifejezetten kedves pincérünk kitörő örömmel fogadott minket, mondván a nagy meleg miatt mindenki a légkondis belső helységben akar enni. Mi egyáltalán nem rajongunk a légkondiért, ráadásul fantasztikus hangulata volt a kertnek, úgyhogy eszünkbe se jutott bemenni, és kifejezetten kellemes hőmérséklet volt a hatalmas fák alatt. Kiderült, hogy a belső helység, és a kerthelység étlapja különbözik (bár vannak átfedések), úgyhogy erre érdemes figyelni annak, aki valami konkrét fogást szeretne megkóstolni. (UPDATE: a Speiz is olvasta ezt a bejegyzést, és örömmel jelentem, hogy írták nekem, hogy most már a teljes á la carte étlap elérhető a kertből is!) Ez sem az az étterem, ahonnan elégedetten távozna valaki, aki az all you can eat helyeket tekinti a gasztronómia csúcsának, de mi eleve nem is számítottunk nagyobb adagokra. Nem olyan picik, mint mondjuk a Bábelben, vagy a legtöbb budapesti fine dining helyen, de nem is akkorák, mint egy jó kis magyaros vendéglőben, ahol lelóg a rántott hús a tányérról. Számunkra pont ideálisak voltak ebben a melegben, nem kívántunk semmiből többet, és minden nagyon ízlett mindkettőnknek. Nem olyan hely, ahová az átlag magyar pénztárcával rendelkező vendég csak úgy hétköznap beugrik enni egyet, annál jóval drágább. De aki hozzánk hasonlóan szeret 1-2 havonta egy drágább helyet is felfedezni, az szerintem nem fogja megbánni a befektetést. Én életemben először itt próbáltam ki, hogy hogyan is működik, mikor valaki egy Foursquares bejelentkezésért járó ajándékot (“special”-t) igénybe akar venni, és gond nélkül meg is kaptam a limonádémat, amit a Vár: a Speiz ad ingyen annak, aki bejelentkezik a Foursquaren az étterembe. A pincérünk egész idő alatt nagyon kedves volt, se túl sok, se túl kevés, sőt a végén még el is árulta A Férjnek a tökéletes jegeskává receptjét, amelyet ezúton is köszönünk! 😉

A nap befejezéseként eszembe jutott, hogy még valami művészeti élmény jólesne, és mivel sokat hallottam Robert Mapplethorperól az elmúlt hetekben, rávettem A Férjet, hogy az ő fotóiból készült kiállítást még nézzük meg, pláne mivel még sosem jártunk a Ludwig Múzeumban. A jeggyel két másik kiállítást is meg lehetett nézni, ezek közül A hős, a hősnő és a szerző címűn nagyon jól szórakoztunk, mert bár próbáltuk komolyan értelmezni a kiállított munkákat, és szorgalmasan elolvastunk minden kapcsolódó feliratot, folyton kérdően néztünk egymásra, mondván: “Te ezt érted…?” Nem, nem értettük, a művek jó részét egyáltalán nem. Mentségünkre legyen mondva, hogy a művészetről azt mondják, nem feltétlenül kell “érteni”, elég ha hatással van Rád. Márpedig a hatás hiányáról nem panaszkodhattunk, mert rengeteget nevettünk a számunkra sokszor értelmezhetetlen feliratokon és a saját “alulműveltségünkön”. Ami maradandóan rögzült bennünk, az a Kele Judit textilművészt ábrázoló fénykép, amely akkor készült, mikor a művésznő a Szépművészeti Múzeumban egy a múzeumból máshová kölcsönadott el Greco festmény helyére ült, ahol őt “műtárgyként tekinthették meg a látogatók”. Mint a mellékelt feliratból kiderült, Kele Judit 1980-ban “műtárgyként elárvereztette magát”. Egy francia lapban feladott egy hirdetést, mely szerint kelet-európai művésznő férjet keres. “A válaszolók közül választotta ki azokat, akik licitáltak rá. Később a vevő és a műtárgy házasságra lépett. (…) Kele Judit a művészet és az élet egybefonódásának avantgárd eszményéhez nyúl vissza, s azt következetes módon megvalósítja: 1979 és 1985 között műtárgyként élt.” (Idézet Turai Hedvigtől)

Végül persze felmentünk a harmadik emeletre is eredeti célunkat, a Mapplethorpe kiállítást megnézni. Elképesztő élességgel és arányokkal megkomponált képek, gyakran erőteljes témákat (általában meztelen férfiakat) bemutatva. Ami engem a legjobban lenyűgözött, hogy pusztán fekete-fehér képeiben ennek a két színnek milyen hihetetlen sok árnyalata megjelenik. Nem is létezik annyiféle fekete, mint az ő képein, és mégis. Nagyon plasztikus summája a kiállításon bemutatott képek kétféle csoportjának, a “szalonképeseknek” és a “nemszalonképeseknek” a bejáratnál található két “önarckép” Mapplethorpe kezéről: az egyiken elegáns ingben, a másikon egy szado-mazo játékokban használt bőrkesztyűben látszik a keze, amint ír egy papírra. Szívesen megmutatnám, nekem mely képei tetszettek a legjobban, de hát fránya jogászként tudom, hogy engedély nélkül nem tehetném fel őket ide, úgyhogy nem is kockáztatok, akit érdekel, úgyis utána tud nézni.

A nap lezárásaként este még elugrottunk a barátainkhoz egy csillagos ég alatt a teraszon beszélgetős világmegváltásra, úgyhogy nem mondhatja senki, hogy ne használtuk volna ki maximálisan a szabadnapunkat. Ami alatt persze folyton eszünkbe jutott Máté, nem telt el úgy 1 óra, hogy ne emlegettük volna valamelyik kis szokását… De hát szülőnek lenni már csak ilyen: a legeslegklasszabb dolog a világon, amire segít rájönni, ha az ember néha kikapcsolódik belőle! 😉