ahol a gyerekek alszanak…

Az előző bejegyzéshez érkezett hozzászólás irányította a figyelmemet erre az elképesztő könyvre, amiről én még nem hallottam, de feltétlenül meg szeretném mutatni Nektek, hátha Ti sem, mert ezt muszáj látni egyszerűen!

A szerzője, James Mollison 1973-ban született Kenyában, majd Angliában nevelkedett, ahol filmművészetet, designt, fotográfiát tanult. Innen Olaszországba költözött és a Benetton kreatív boszorkánykonyhájánál, a Fabricánál kezdett dolgozni. Munkái számtalan világhírű lapban jelentek meg a Colors magazintól, a The New York Timeson át, a Guardianig, vagy a Le Monde-ig.

Ő maga így ír erről a könyvről: “A Where Children Sleep a világ legkülönbözőbb pontjain élő gyermekekről mesél a portréjukat és a hálószobájuk fényképét bemutatva. Amikor a Fabrica megkért, hogy álljak elő egy ötlettel a gyermekjogok témakörében, egyszercsak eszembejutott a saját egykori hálószobám, és eltöprengtem azon, mennyire meghatározó volt a gyermekkoromban, mennyire tükrözte azt, hogy mim volt és hogy ki voltam. Arra gondoltam, hogy rá lehetne irányítani a figyelmet a gyermekeket érintő szociális kérdések és komplex helyeztek némelyikére például azáltal, ha bepillantunk a legkülönfélébb körülmények között élő gyermekek hálószobáiba. Az első perctől célom volt, hogy ne csak a fejlődő világ “nélkülöző gyermekeiről” szóljon a projekt, hanem ennél legyen sokkal befogadóbb, mindenféle körülmények között élő gyermekeket bemutatva. Úgy tűnt, lenne értelme annak is, hogy magukat a gyerekeket is lefényképezzem, de a szobáiktól külön, semleges hátteret használva. Azt találtam ki, hogy a hálószobákról készült képek mutatnák be a gyerekek tárgyait és kulturális körülményeit – vagyis azokat a részleteket, amelyek elkerülhetetlenül jelzik az emberek egymástól való különbözőségét -, ugyanakkor a gyerekek maguk egyéni portrékon jelennének meg, egyenlőekként, csak mint gyerekek. (…) A könyv 9-13 éves gyerekek számára készült azzal a céllal, hogy felkeltse az érdeklődésüket a világ más tájain élő társaik iránt, ráirányítva a figyelmüket az őket érintő szociális kérdésekre, miközben egyúttal komoly fotográfiai tanulmányként szolgál a felnőtt közönség számára is.”

Nem szeretnék itt nagy filozofálgatásba kezdeni, pedig annyi minden eszembe jutott a képeket látva…
Vajon egészséges-e abszurd mesevilágokban élni, teljesen elszakadva a realitástól…?
Vajon könnyebb vagy nehezebb az Élet nagy kihívásaival megküzdeni, ha valaki hatalmas szívósságot igénylő, ugyanakkor az önfeledtségnek már egész pici kortól minimális teret adó körülmények között nő fel…?
Vajon támaszthatunk ugyanolyan erkölcsi és egyéb elvárásokat olyasvalakivel szemben, aki születésétől fogva folyamatos életveszélyben él, mint aki pihe-puha biztonságban…?
Vajon lehet még toleráns felnőtt a kisfiúból, aki a szobájával együtt az utolsó képen látszik…?
És vajon nekem máris előítéleteim vannak…?

Kaya, 4 éves, Tokió, Japán

Ahkohxet, 8 éves, Amazónia, Brazília

Dong, 9 éves, Yunnan, Kína

Bilal, 6 éves, Wadi Abu Hindi, Ciszjordánia

Joey, 11 éves, Kentucky, USA

Ez csak néhány példa, nem is merek többet átcsempészni, de feltétlenül nézzétek meg nagyban is ezeket és még jópárat itt: JamesMollison.com.
Vagy, ahogy én teszem, rendeljétek meg a könyvet Ti is mondjuk az Amazonon.

Ha majd lesznek már akkora gyerekeim, akik értik, egészen biztosan végignézegetem velük, és nagyon kiváncsi leszek a véleményükre…

/A commentelő Blutának pedig ezúton is NAGYON KÖSZI a tippet! 🙂

Reklámok

gyermekkórház a jövőből

Az élet bizony nálunk is zajlik, és mostanában nem éppen a legvidámabb formájában, ezért sincs nagyon időm és energiám írni. Sokat jártunk már idén különféle kórházakban, és mivel most az ebéd utáni kávé mellett épp ráérek picit, gondoltam, adózok az álmodozásnak, és ebben a témában keresek valami lenyűgözőt a neten. Így bukkantam Phoenix város gyermekkórházára, amely a HKS Architects nevéhez fűződik.

Na ez tényleg lélegzetelállító szerintem, bár kíváncsi lennék gyerekek véleményére is, hogy mit mondanak róla. Mert valahogy a rengeteg szín, az élő virágok és a puha szövetek ellenére mégis kicsit rideg számomra az összkép. Lehet, hogy csak azért, mert nem természetes fényben készültek a képek, gondolom, hogy a színes fények jobban érvényesüljenek rajta. Meg alig látok a képeken ablakokat, azt hiszem, ez zavar még nagyon, én mindig rosszul érzem magam olyan helyiségekben, ahol nincsenek nagy ablakok, legyenek bármilyen hatalmas terek is. Na mindegy, ezek az én hülye nünükéim, ettől még az állam leesne nyilván, ha az én gyereke(i)met kezelnék ilyen körülmények között…

De hogy ne legyünk telhetetlenek, én már annak is NAGYON örülök, hogy gyakorlatilag akármilyen egészségügyi intézményben voltam eddig Mátéval, mindenhol színes figurák voltak a falakra festve, és mindenhol voltak játszósarkak, úgyhogy a mi gyerekkorunkhoz képest is már hatalmas a fejlődés e téren itthon! Részemről anyaként köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy kisegér felfestésével tett valaha azért, hogy ezek a kis lurkók ne rémisztő fehér falak között legyenek kénytelenek gyógyulni! Ha az a szint, ami ezeken a képeken látható, nálunk egyelőre gyakorlatilag elképzelhetetlen is, pusztán ezek a falfestmények és játszósarkak önmagukban annyira nagy segítséget jelentenek, ami megfizethetetlen, mikor az ember gyereke beteg!

Forrás: Archdaily

Az Év Homlokzata

Emlékeztek még a – bemutatkozásomat leszámítva – legeslegelső bejegyzésemre, mikor indítottam a blogot…? Egy gyönyörű minimál házról szólt, amely tavaly épült Budapesten.

Képzeljétek, az a ház nyerte idén az Év Homlokzata Pályázatot!
Ezek szerint jó szemem volt hozzá totál amatőrként! 😉

Ahogy a Facebookon is írtam, szívből gratulálok az építészeknek, a kivitelezőknek és a tulajdonosoknak is!

(Fotó: Bujnovszky Tamás)

Kellemes Húsvéti Napokat Nektek!

Fehér tulipánt fehér háttérrel fényképzeni nem biztos, hogy nekem való feladat, de gondoltam, megmutatom Nektek, milyen látvány fogadja nálunk most a lakásba belépőt az ünnep alatt. Meg még azt is meg szeretném mutatni, hogy anyukám milyen tündéri tálat csinált a családnak tegnap estére, mondván, egy igazi nagymamától így illik. 😉

Ezzel a mi életünkből vett két kis képpel kívánok Nektek Kellemes Húsvéti Napokat szeretettel!

last minute tojásfestés

Igen tudom én is, hogy a lányok döntő többsége rosszul van a locsolástól. Nem mondom, hogy én rajongtam azért, mikor gyerekkoromban a nagyinál a falu vadidegen srácai is átjöttek néhány százasért verset mondani nekünk, mert még kislányként is éreztem, hogy ez valahol bizony megalázó.

Ugyanakkor imádtam a nagy felhajtást, a rengeteg finom kaja látványát, a vendégjárást reggeltől sötétedésig. Hogy folyton jött valaki, és ment, olyan emberek (távoli rokonok, régi barátok), akikkel egy évben csak ilyenkor találkoztunk, és körülültük az asztalt, és mindenki csak mesélt, és a felnőttek iszogatták a pálinkát, és egyre jobb kedvük lett – kivéve persze, ha elkezdtek politizálni… 😉

Én borzasztóan sajnálom, hogy ez a szokás kezd kiveszni, mert “ciki”-nek érzik az emberek. De mivel már régen rájöttem, hogy “rábeszélni” úgysem lehet senkit, inkább simán csak megmutatom, nálunk milyen, és én miért szeretem ennyire. Át lehet hívni például tesókat, szomszédokat és barátnőket együtt festeni tojásokat, ami még azoknak is nagy élmény, akik a világ végére menekülnek a locsolás elől.

A fenti kép nálunk készült az idei tojásfestésen, és szerintem átjön róla, milyen klassz délután volt. Úgyhogy lányok, hajrá, itt egy szuper kis program, van még pár nap hétfőig! És ha már ott lesznek azok a szép gonddal elkészített tojások az asztalon, csak örültök majd neki, ha valaki becsönget értük, nem…? 😉