kokain helyett építészet

marroquin-4-1-645x424

Pablo Escobar története felkapott téma mostanában a Narcos című sorozatnak köszönhetően, mely a világ talán leghírhedtebb drogbárójának életét és bukását dolgozza fel. Mi nemrég fejeztük be a férjemmel, baromi izgalmas sorozat volt, az egyik legjobb, amit valaha láttam. Ráadásul számomra sajátos önéletrajzi vonatkozása is van, mert majdnem lett nekem is kolumbiai gyerekkorom, aztán – épp Escobaréknak köszönhetően – mégsem…

Édesapám Escobar tombolása idején dolgozott Kolumbiában, konkrétan akkor, mikor például lerohanta tankokkal az igazságügyi palotát, ahogy ez a sorozatban is látható. Papáék feladata – egy nemzetközi szervezettől származó kiküldetésük során – az volt (!), hogy rávegyék a vidéki parasztokat, hogy kokacserje helyett KUKORICÁT termeljenek… Már elsőre is nagy sikerrel kecsegtető küldetésnek hangzik, nem?
A néhány kolumbiai hónappal kapcsolatban Papának számtalan anekdotája van, amiket ezerszer hallottam gyerekkoromban. Ilyen például az a sztori, mely szerint ahhoz, hogy közlekedni tudjanak az országban, menlevelet kellett kapniuk a helyi gerilláktól, amit végül arra tekintettel kaptak meg, hogy az egyik gerilláról kiderült, hogy Budapestre járt a BME-re egyetemre… “Basszátok meg, nem mondjátok, hogy magyarok vagytok?!?” – kiáltott fel az illető, amikor meghallotta Papáékat magyarul beszélni. (A káromkodásért elnézést, de hát ez bizony épp így hangzott el.)

Úgy volt, hogy mi is ki fogunk költözni, mármint a család, ez végül két dolog miatt hiúsult meg. Egyrészt egy olyan védett diplomataövezetben kellett volna laknunk, amit több méteres fal választ el a külvilágtól és erre anyukám (mily meglepő…) nemet mondott. Apukám sosem volt az az izgulós fajta, úgyhogy önmagában ennyi nem tántorította volna el, de a második ok még számára is kétségtelenné tette, hogy nem vihet oda minket. Quatro Esquinas településen ugyanis véletlenül épp akkor volt az utcán, mikor két ellenséges drogbanda elkezdte lőni egymást. Ő túlélte egy autó alá bújva, de a tűzharc közepén álló óvodából több gyerek holtan esett össze, mert a fegyveresek az óvoda kertjén át lőtték egymást… Na hát ezért nem lett nekem kolumbiai gyerekkorom.

Sebastian Marroquinnak viszont olyannyira volt, hogy ő történetesen Pablo Escobar fiának született. A sorozatban rengeteget szerepel az ő karaktere is, de maga Marroquin nem tartja túl sokra a filmet, sőt. A The Architects Newspaper magazinnak adott most interjút, melyben így fogalmaz: “Tudom, hogy kell kokaint árulni. De nem akarok kokaint árulni.” Sebastian szerint az építészet mentette meg az életét, bár úgy érzi, még építészként is szinte lehetetlen kitörnie apja árnyékából. Fájó pontként meséli például, hogy a nevét egy híres építésziroda, melynél dolgozott, nagy valószínűséggel épp apja múltja miatt nem szerepeltette egy olyan épület alkotói között, melyen ő is dolgozott.

marroquin-5-645x427

Az első ház, amit Kolumbiában tervezett, rejtélyes megrendelőktől származott. Elküldtek neki minden szükséges adatot, helyszínrajzot, elképzelést, és neki ez alapján kellett a házat megterveznie, anélkül, hogy valaha találkozott volna a megrendelővel, vagy eljutott volna a helyszínre. Később tudta csak meg, amikor már kész volt a ház, hogy a megrendelő volt egyike azoknak az embereknek, akik 1988-ban egy autóba rejtett pokolgéppel akarták felrobbantani az Escobar családot… Ez a jelenet a sorozatban is szerepel, és csodával határos módon túlélte a család minden tagja, pedig otthon voltak a házban, amely mellett az autó felrobbant. Így tehát Marroquin épp egy olyan embernek tervezett házat, aki gyerekkorában felrobbantotta az övét, és benne majdnem a családját is. Szerinte a megrendelés egyfajta jelképe volt annak, hogy a kolumbiai emberek szeretnék lezárni ezt a szörnyű múltat, békét akarnak. Kvázi bocsánatkérés volt az egykori történtekért. Így ugyanis Marroquinnek lett egy olyan referenciája, amelyet később meg tudott mutatni, és amely további megrendeléseket eredményezett számára…

Én most csak ezt a momentumot emeltem ki, de az egész interjú nagyon érdekes, itt el tudjátok olvasni: https://archpaper.com/2017/01/pablo-escobar-son-architect/

Reklámok

Túldekorált tanulószobák…?

carnegie mellon egyetemi kutatás

Még tavaly olvastam ezt a cikket, de azóta sokszor előkerült mindenféle beszélgetésekben a téma, és tök fontosnak tartom, úgyhogy itt is írok róla egy kicsit.

2013-ban csináltak a Carnegie Mellon Egyetemen egy kísérletet: 24 kisdiáknak tartottak 2 héten keresztül 6 különféle, általuk még nem ismert témában előadásokat két külön teremben. Az egyik terem falai üresek, tiszták voltak, a másik terem pedig plafontól padlóig dekorálva. A kísérlet eredménye egyértelműen azt mutatta, hogy a nem dekorált teremben a gyerekek jobban oda tudtak figyelni az előadásra, többet értettek meg belőle és tudtak visszaadni a hallottakból. A szép színesen dekorált szobában sok minden elvonta a figyelmüket az előadásról, nem tudtak annyira koncentrálni és nem is emlékeztek annyi mindenre később. Fontos megjegyezni, hogy nem is elsősorban önmagában a dekorációval volt a probléma, hanem az előadás tárgyát képező témával össze nem függő dekorációval. Tehát például a nagy világtérkép egy földrajz előadásnál nyilván hasznos, de matematika órán elvonhatja a figyelmet a tárgyról. Mivel azonban a legtöbb kisiskolásnak saját terme van, és nem vándorolnak egyik teremről a másikra, ezek a termek mindenféle tantárgy vizuális elemeivel díszítve vannak, így pedig gyakorlatilag folyamatos a figyelemelterelés. Aztán meg tanár és szülő egyszerre panaszkodik, hogy a gyerek nem is figyel igazán az órán…

Szóval, ha hallgatunk ezekre a kutatókra, akkor csak óvatosan az osztálytermek agyondíszítésével. Én magam is jártam több olyan teremben, ahol gyakorlatilag egy négyzetcenti szabad falfelület nem látszott, és még én is szédültem benne a felnőtt idegrendszeremmel, közben meg a teljesen jószándékú tanítónéni nagyon büszke volt a szép dekorációra…. Persze egy totál sivár szoba meg nem túl barátságos, úgyhogy a legjobb megoldás talán valami olyasmi, ha a gyerekek háta mögött vannak a barátságos, színes dekorációs elemek, és a tábla környezete, vagy a teremnek az a része, amerre a legtöbbet néznek az előadások közben, az inkább tisztább, nyugtatóbb, átláthatóbb a szemnek…

Ti mit gondoltok erről?

(forrás: fastcodesign)

második tavasz

IMG_8235

“Az ősz egy második tavasz, amikor minden levél virággá változik.”
(Albert Camus)

IMG_8239

IMG_8241

IMG_8243

Federico Babina mindenből épületeket rajzol

archist-city-01_905

Akik már régebben olvassák ezt a blogot, talán emlékeznek rá, hogy valamiért megszállottan rajongok a sorozatban készülő grafikákért: mikor van egy alapötlet, és annak mentén számos különböző rajz készül. Mutattam már például filozófiai irányzatokról készült sorozatot, filmes-autósat, tévésorozatosat, meg egy spanyol lány cuki rajzait, amiből nálunk több kint is van a gyerekszobában.

Na ebbe a díszes társaságba kerül be most az olasz Federico Babina, akinek az a heppje, hogy mindenről épületek jutnak az eszébe és azokat le is rajzolja.

Az ihletadó lehet a zene, mint az ARCHIMUSIC sorozatban…

federico-babina-archimusic-designboom-27

federico-babina-archimusic-designboom-04

federico-babina-archimusic-designboom-26

…lehetnek híres építészek, mint az ARCHIPORTRAIT sorozatban…

Federico Babina 018_zaha-hadid-01

Federico Babina 07_tadao-ando

Federico Babina 02_Oscar-Niemeyer-01

…lehetnek művészek, mint az ARCHIST sorozatban…

Federico Babina 07_Mark-Rothko-01_905

Federico Babina 08_Andy-Warhol-01_905

federico babina 06_-roy-lichtenstein-01_905

… és persze filmek, mint az ARCHICINE sorozatban…

Federico Babina Star Wars archicine7-01_905

Federico Babina Zabriskie Point archicine12-01_905

Federico Babina Dogville archicine5-01_905

Én nagyon bírom őket!
Mindegyik sorozatból csak mutatóba válogattam pár képet, Babina weboldalán sokkal-sokkal több van, ráadásul több szettben is, úgyhogy lehet böngészgetni, meg persze letakarva kitalálni, hogy melyik kép kire vagy mire utal!

Anyák napja anyák nélkül

mama

Milyen átélni gyerekként egy iskolai Anyák napját, ha az édesanyád már nem él? Hallani mások köszöntő verseit, látni az anyák szemében a könnyeket, és tudni, hogy az előadás végén TE nem fogsz tudni majd odarohanni a sajátodhoz?

Nemrég valaki írt erről, én meg elolvastam és ma nem tudok másra gondolni. Minden ünnepnek van persze szomorú oldala, a Bálint nap annak fáj, aki még nem talált társra, és Karácsonykor is elszorul a szíve annak, aki magányos, de Anyák napja anya nélkül, különösen gyerekként – talán ez lehet a legnehezebb.

Mondhatod erre persze, ja, igen, ez szomorú, de hát senkinek nem tudod az édesanyját visszahozni. Tényleg nem. Ott lehetsz az anya nélkül maradt kisgyerek mellett, szeretheted, szerezhetsz neki rengeteg vidám pillanatot, de ezt a fájdalmát nem fogod tudni elvenni, bármennyire is szeretnéd. Ezt neki kell majd évek hosszú sora alatt feldolgoznia valahogy.

De valami mást azért tehetsz, ha ebbe belegondolsz: értékelheted jobban a saját édesanyádat.

Mert ha nem felejted el, hogy az, hogy az anyukád él, és vár ma ebédre, hogy bármikor ott van Neked, ha valami fáj, és hogy van valaki a Földön, aki mindent lájkol, amit felteszel a Facebookodra, egyáltalán nem “természetes”, mint annyi más dolog a világon, amit természetesnek tartunk, kezdve a víztől, amit Te fél órán át folyatsz magadra, miközben mások kilométereket gyalogolnak, csak hogy inni tudjanak – akkor lehet, hogy jobban odafigyelsz rá. Akkor lehet, hogy gyakrabban felhívod, megleped, elhívod sétálni, meghívod moziba, beülsz vele egy finom kávéra a körúton, megbocsájtod neki, ha megbántott, vagy simán csak megöleled és megköszönöd az istenednek vagy a sorsodnak, hogy létezik.

És mindez igaz a nagymamádra és a dédmamádra is, ha olyan szerencsés vagy, hogy még ők is élnek.

Soha ne vedd természetesnek, hogy Anyák napján van kit köszöntened.

(a fenti fotón anyukám és én vagyunk)