Milyen átélni gyerekként egy iskolai Anyák napját, ha az édesanyád már nem él? Hallani mások köszöntő verseit, látni az anyák szemében a könnyeket, és tudni, hogy az előadás végén TE nem fogsz tudni majd odarohanni a sajátodhoz?

Nemrég valaki írt erről, én meg elolvastam és ma nem tudok másra gondolni. Minden ünnepnek van persze szomorú oldala, a Bálint nap annak fáj, aki még nem talált társra, és Karácsonykor is elszorul a szíve annak, aki magányos, de Anyák napja anya nélkül, különösen gyerekként – talán ez lehet a legnehezebb.

Mondhatod erre persze, ja, igen, ez szomorú, de hát senkinek nem tudod az édesanyját visszahozni. Tényleg nem. Ott lehetsz az anya nélkül maradt kisgyerek mellett, szeretheted, szerezhetsz neki rengeteg vidám pillanatot, de ezt a fájdalmát nem fogod tudni elvenni, bármennyire is szeretnéd. Ezt neki kell majd évek hosszú sora alatt feldolgoznia valahogy.

De valami mást azért tehetsz, ha ebbe belegondolsz: értékelheted jobban a saját édesanyádat.

Mert ha nem felejted el, hogy az, hogy az anyukád él, és vár ma ebédre, hogy bármikor ott van Neked, ha valami fáj, és hogy van valaki a Földön, aki mindent lájkol, amit felteszel a Facebookodra, egyáltalán nem “természetes”, mint annyi más dolog a világon, amit természetesnek tartunk, kezdve a víztől, amit Te fél órán át folyatsz magadra, miközben mások kilométereket gyalogolnak, csak hogy inni tudjanak – akkor lehet, hogy jobban odafigyelsz rá. Akkor lehet, hogy gyakrabban felhívod, megleped, elhívod sétálni, meghívod moziba, beülsz vele egy finom kávéra a körúton, megbocsájtod neki, ha megbántott, vagy simán csak megöleled és megköszönöd az istenednek vagy a sorsodnak, hogy létezik.

És mindez igaz a nagymamádra és a dédmamádra is, ha olyan szerencsés vagy, hogy még ők is élnek.

Soha ne vedd természetesnek, hogy Anyák napján van kit köszöntened.

(a fenti fotón anyukám és én vagyunk)