üzenet a gyászolóknak

gyertya

Folyamatosan a buszbaleset áldozatainak családjaira gondolok. Arra gondolok, mit tudnék én tenni, hogy egy ezredhajszálnyit kevésbé fájjon nekik, ami nem tud ezredhajszálnyival kevésbé fájni. Arra gondolok, hogy imádkoznom kell. Meg is teszem, de ez nem elég. Mentők, gyűjtések, gyertyák, pszichológusok, vígasztaló szavak. Mindenki gondol valamire, ami hátha segít, mert nem tudunk másra gondolni most.

Arra gondolok, ha a helyükben lennék, nekem mi segítene. Erre gondolok már két napja. És azt hiszem, most rájöttem, talán mi az.

Azt hiszem, nekem az segítene, ha tudnám, ha hihetném, hogy bár ebbe én úgyis belepusztulok itt lenn, a gyerekem, a testvérem, a férjem, a feleségem, a tanárom, aki meghalt, nem a semmibe tűnt el. Nem a semmiben van, hanem valahol, ahol nem fáj neki semmi. Ahol béke veszi körül. Ahol majd találkozhatunk újra, csak bírjam ki addig valahogy.

Ezért arra gondolok, most leírom, mi történt gyerekkorában valakivel, aki számomra nagyon kedves. Tőle tudom, személyesen.

::

Rohangásznak a lakásban, játszanak, gyerekek. Ő elesik. Beveri a fejét. Hirtelen saját magát látja, felülről. Fekszik a földön. Körülötte a testvérei és a mamája, mindenki sír és könyörög, hogy ébredjen már fel. De ő távolodik ki a lakásból, felmegy a plafonig, majd átsuhan a plafonon. Látja a gerendákat, meglát egy lyukba mélyre dugva egy régi játékot, amit nem is tudja, mióta nem talált már. Látja felülről a házat, a várost. Távolodik. Alagutat lát, hatalmas fényt. Békét érez, és végtelen szeretetet. Olyan békét és olyan szeretetet, amit addig soha az életben, pedig szerető családban nőtt fel és nem volt benne hiánya. Nincs félelem, nincs fájdalom, nincs sötétség. Fény van, melegség, minden egy. Sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Nem érzi a testét, semminek nincs súlya. Nem érzi, hogy lép, nem érzi, hogy emeli a lábát, nem érez semmi fizikai akadályt. Egyszercsak jön valaki, akit nem lát, mert hatalmas fény veszi körül. És ez a valaki megkérdezi tőle: “Ugye tudod, hogy mit vállaltál…? Vissza kell menned.” 

Úgyhogy visszajön. Nincs más választása, pedig maradni szeretne.

Hónapokig depressziós, amennyire egy gyerek depressziós lehet. A lépéshez emelnie kell a lábát, az izmai dolgoznak, a levegő nehéz. Újra egy testben bezárva kell lenni.  Egy testben, ami korlátokat szab. Aztán belenyugszik és elfogadja, hogy ennek így kellett lennie.

És megtalálja az elveszett játékot.

Igen, ott volt, éppen ott.

::

Minden gyászolónak végtelen, végtelen, végtelen erőt kívánok.

Gabi

::

(Utóirat egy felháborodott Facebookos comment apropóján, mely szerint ilyesmit csak egy gonosz vallási fanatikus írhat: nem, ez az írás nem hittérítés szándékával íródott, és nem, nem hiszem azt, hogy a gyerekeknek Isten mellett a helyük a szüleik helyett. Ez az írás egy történetet oszt meg, az én hitem szerint, a vígasztalás legtisztább szándékával. Szívből, őszintén remélem, hogy ez csak kevesek számára nem volt világos. A comment után némileg átírtam, hogy ez még egyértelműbb legyen.)

kokain helyett építészet

marroquin-4-1-645x424

Pablo Escobar története felkapott téma mostanában a Narcos című sorozatnak köszönhetően, mely a világ talán leghírhedtebb drogbárójának életét és bukását dolgozza fel. Mi nemrég fejeztük be a férjemmel, baromi izgalmas sorozat volt, az egyik legjobb, amit valaha láttam. Ráadásul számomra sajátos önéletrajzi vonatkozása is van, mert majdnem lett nekem is kolumbiai gyerekkorom, aztán – épp Escobaréknak köszönhetően – mégsem…

Édesapám Escobar tombolása idején dolgozott Kolumbiában, konkrétan akkor, mikor például lerohanta tankokkal az igazságügyi palotát, ahogy ez a sorozatban is látható. Papáék feladata – egy nemzetközi szervezettől származó kiküldetésük során – az volt (!), hogy rávegyék a vidéki parasztokat, hogy kokacserje helyett KUKORICÁT termeljenek… Már elsőre is nagy sikerrel kecsegtető küldetésnek hangzik, nem?
A néhány kolumbiai hónappal kapcsolatban Papának számtalan anekdotája van, amiket ezerszer hallottam gyerekkoromban. Ilyen például az a sztori, mely szerint ahhoz, hogy közlekedni tudjanak az országban, menlevelet kellett kapniuk a helyi gerilláktól, amit végül arra tekintettel kaptak meg, hogy az egyik gerilláról kiderült, hogy Budapestre járt a BME-re egyetemre… “Basszátok meg, nem mondjátok, hogy magyarok vagytok?!?” – kiáltott fel az illető, amikor meghallotta Papáékat magyarul beszélni. (A káromkodásért elnézést, de hát ez bizony épp így hangzott el.)

Úgy volt, hogy mi is ki fogunk költözni, mármint a család, ez végül két dolog miatt hiúsult meg. Egyrészt egy olyan védett diplomataövezetben kellett volna laknunk, amit több méteres fal választ el a külvilágtól és erre anyukám (mily meglepő…) nemet mondott. Apukám sosem volt az az izgulós fajta, úgyhogy önmagában ennyi nem tántorította volna el, de a második ok még számára is kétségtelenné tette, hogy nem vihet oda minket. Quatro Esquinas településen ugyanis véletlenül épp akkor volt az utcán, mikor két ellenséges drogbanda elkezdte lőni egymást. Ő túlélte egy autó alá bújva, de a tűzharc közepén álló óvodából több gyerek holtan esett össze, mert a fegyveresek az óvoda kertjén át lőtték egymást… Na hát ezért nem lett nekem kolumbiai gyerekkorom.

Sebastian Marroquinnak viszont olyannyira volt, hogy ő történetesen Pablo Escobar fiának született. A sorozatban rengeteget szerepel az ő karaktere is, de maga Marroquin nem tartja túl sokra a filmet, sőt. A The Architects Newspaper magazinnak adott most interjút, melyben így fogalmaz: “Tudom, hogy kell kokaint árulni. De nem akarok kokaint árulni.” Sebastian szerint az építészet mentette meg az életét, bár úgy érzi, még építészként is szinte lehetetlen kitörnie apja árnyékából. Fájó pontként meséli például, hogy a nevét egy híres építésziroda, melynél dolgozott, nagy valószínűséggel épp apja múltja miatt nem szerepeltette egy olyan épület alkotói között, melyen ő is dolgozott.

marroquin-5-645x427

Az első ház, amit Kolumbiában tervezett, rejtélyes megrendelőktől származott. Elküldtek neki minden szükséges adatot, helyszínrajzot, elképzelést, és neki ez alapján kellett a házat megterveznie, anélkül, hogy valaha találkozott volna a megrendelővel, vagy eljutott volna a helyszínre. Később tudta csak meg, amikor már kész volt a ház, hogy a megrendelő volt egyike azoknak az embereknek, akik 1988-ban egy autóba rejtett pokolgéppel akarták felrobbantani az Escobar családot… Ez a jelenet a sorozatban is szerepel, és csodával határos módon túlélte a család minden tagja, pedig otthon voltak a házban, amely mellett az autó felrobbant. Így tehát Marroquin épp egy olyan embernek tervezett házat, aki gyerekkorában felrobbantotta az övét, és benne majdnem a családját is. Szerinte a megrendelés egyfajta jelképe volt annak, hogy a kolumbiai emberek szeretnék lezárni ezt a szörnyű múltat, békét akarnak. Kvázi bocsánatkérés volt az egykori történtekért. Így ugyanis Marroquinnek lett egy olyan referenciája, amelyet később meg tudott mutatni, és amely további megrendeléseket eredményezett számára…

Én most csak ezt a momentumot emeltem ki, de az egész interjú nagyon érdekes, itt el tudjátok olvasni: https://archpaper.com/2017/01/pablo-escobar-son-architect/

%d blogger ezt szereti: