Folyamatosan a buszbaleset áldozatainak családjaira gondolok. Arra gondolok, mit tudnék én tenni, hogy egy ezredhajszálnyit kevésbé fájjon nekik, ami nem tud ezredhajszálnyival kevésbé fájni. Arra gondolok, hogy imádkoznom kell. Meg is teszem, de ez nem elég. Mentők, gyűjtések, gyertyák, pszichológusok, vígasztaló szavak. Mindenki gondol valamire, ami hátha segít, mert nem tudunk másra gondolni most.
Arra gondolok, ha a helyükben lennék, nekem mi segítene. Erre gondolok már két napja. És azt hiszem, most rájöttem, talán mi az.
Azt hiszem, nekem az segítene, ha tudnám, ha hihetném, hogy bár ebbe én úgyis belepusztulok itt lenn, a gyerekem, a testvérem, a férjem, a feleségem, a tanárom, aki meghalt, nem a semmibe tűnt el. Nem a semmiben van, hanem valahol, ahol nem fáj neki semmi. Ahol béke veszi körül. Ahol majd találkozhatunk újra, csak bírjam ki addig valahogy.
Ezért arra gondolok, most leírom, mi történt gyerekkorában valakivel, aki számomra nagyon kedves. Tőle tudom, személyesen.
::
Rohangásznak a lakásban, játszanak, gyerekek. Ő elesik. Beveri a fejét. Hirtelen saját magát látja, felülről. Fekszik a földön. Körülötte a testvérei és a mamája, mindenki sír és könyörög, hogy ébredjen már fel. De ő távolodik ki a lakásból, felmegy a plafonig, majd átsuhan a plafonon. Látja a gerendákat, meglát egy lyukba mélyre dugva egy régi játékot, amit nem is tudja, mióta nem talált már. Látja felülről a házat, a várost. Távolodik. Alagutat lát, hatalmas fényt. Békét érez, és végtelen szeretetet. Olyan békét és olyan szeretetet, amit addig soha az életben, pedig szerető családban nőtt fel és nem volt benne hiánya. Nincs félelem, nincs fájdalom, nincs sötétség. Fény van, melegség, minden egy. Sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Nem érzi a testét, semminek nincs súlya. Nem érzi, hogy lép, nem érzi, hogy emeli a lábát, nem érez semmi fizikai akadályt. Egyszercsak jön valaki, akit nem lát, mert hatalmas fény veszi körül. És ez a valaki megkérdezi tőle: “Ugye tudod, hogy mit vállaltál…? Vissza kell menned.”
Úgyhogy visszajön. Nincs más választása, pedig maradni szeretne.
Hónapokig depressziós, amennyire egy gyerek depressziós lehet. A lépéshez emelnie kell a lábát, az izmai dolgoznak, a levegő nehéz. Újra egy testben bezárva kell lenni. Egy testben, ami korlátokat szab. Aztán belenyugszik és elfogadja, hogy ennek így kellett lennie.
És megtalálja az elveszett játékot.
Igen, ott volt, éppen ott.
::
Minden gyászolónak végtelen, végtelen, végtelen erőt kívánok.
Gabi
::
(Utóirat egy felháborodott Facebookos comment apropóján, mely szerint ilyesmit csak egy gonosz vallási fanatikus írhat: nem, ez az írás nem hittérítés szándékával íródott, és nem, nem hiszem azt, hogy a gyerekeknek Isten mellett a helyük a szüleik helyett. Ez az írás egy történetet oszt meg, az én hitem szerint, a vígasztalás legtisztább szándékával. Szívből, őszintén remélem, hogy ez csak kevesek számára nem volt világos. A comment után némileg átírtam, hogy ez még egyértelműbb legyen.)
szögletes aranyhal 
legutóbbi hozzászólások