ötlet: csöppnyi nappaliból étkezőt 1 perc alatt

Íme egy példa arra, hogy kifejezetten elegánsan is megoldható az a probléma, ha igazából sehol nincs hely a lakásban étkezőasztalnak.
Azt észrevettétek a képeken, hogy a bortartót húzzák oda “asztallábnak” a fal mellől? 🙂

Finger Apartment by Noroof Architects
Fotók: Chuck Choi

amiért elmennék Chicagóba

Rajongok a street artért. Azt imádom benne, hogy az emberek mindennapi tereibe viszi a művészetet, ahol akkor is “kénytelenek” és tudnak vele találkozni, ha nincs kedvük, idejük, lehetőségük, indíttatásuk arra, hogy maguk tegyenek lépéseket, azért, hogy művészeti alkotások közelébe kerüljenek. No meg azt, hogy szerethetőbbé, élőbbé, izgalmasabbá teszi a városokat. Soha nem felejtem el, mekkora élmény volt számomra, mikor Nápoly utcáin bolyongva teljesen véletlenül egy templom melletti falon rábukkantam egy eredeti Banksyre. Először nem akartam hinni a szememnek, nem is tudtam, hogy járt Nápolyban is, de 100%-ig biztos voltam benne, hogy ez ő volt, és persze egyből utána is néztem, mikor hazaértünk, és valóban … (Majd teszek fel képet ide róla.) Vagy – tágabb értelemben véve a street artot – emlékszem arra is, milyen hosszú ideig bolyongtam Dalí szobrai között Marbellán, és ha Londonban járok, minden alkalommal elmegyek a Westminter-apátság melletti parkban álló Calais-i polgárok alatt üldögélni kicsit. De ez csak pár példa, sorolhatnám sokáig az olyan kültéri művészeti alkotásokat, amelyek nekem örökre meghatározzák egy-egy városról alkotott benyomásaimat.

Bevallom őszintén, hogy az india származású Anish Kapoor Chicagóban található, 2004-2006 között elkészült Cloud Gate nevű szobráról nem hallottam egész addig, míg ma nem olvastam egy installációról, amit itt valósítottak meg. Rozsdamentes acéllemezekből készült, amiket tükörfényesre políroztak. 10 méter magas, 20 méter hosszú, és 13 méter széles, súlya 110 tonna. A formája miatt sokan “Bean” (Bab) becenéven hívják, és elkészülte óta Chicago egyik legnagyobb nevezetessége.

A Luftwerk név alatt dolgozó Petra Bachmaier és Sean Gallero fogta a szobrot, és alkottak egy koreografált fényjátékot hozzá Luminous Field néven. 10 projektort használnak az élmény megteremtéséhez Owen Clayton Condon zenéjére.

Soha nem jutott még eszembe, hogy elmenjek Chicagóba, de most már csak ezért a szoborért is nagyon szívesen megnézném…

Via: Colossal
Fotók: Ken Ilio, Pete Tsai

modern lakás patchwork csempékkel

Egy 5 méter belmagasságú lakásban a padlótól a plafonig érő könyvespolchoz nem csodálom, hogy kell a létra, bár abban biztos vagyok, hogy ebben a kecóban nem a háziasszony áll neki hetente leporolni a polcokon lévő tárgyakat. 😉 Nekünk A Férjjel porallergiánk van, úgyhogy kizárt, hogy ilyen polcunk lehessen, nálunk minden üveg mögött van.

Ami nekem ebben a lakásban bejön, hogy a nyilvánvalóan modern tárgyak és hangulat mellé a konyhába egész más stílusú virágos és mintás csempéket csempé(s)ztek be, ami ad az egésznek egy jó adag játékosságot.

via: casa.com.br

Tér-Lélek-Tan

Olvasva a spirituális lakberendezésről írt bejegyzésemet, Espritbleu azt kérdezte, hogy milyen volt Trom Kata tanfolyama, amin e témakörben én is résztvettem. Íme hát a válaszom 🙂

Kata három tanfolyama közül én a Tér-Lélek-Tan nevűn vettem részt egy hideg őszi hétvégén a Jóakarat Központban. Mivel ha jól tudom, ez volt az első ilyen hétvégéje, kevesen voltunk, ám de annál lelkesebbek. Az egyik lány magával hozta a pár hónapos még szoptatós babáját is, aki egy zokszó nélkül végighallgatta (és álmodta) a két napot a mamája ölében. 🙂 Igazi csajos hétvége volt, teljes kikapcsolódás és feltöltődés, már önmagában ezért is megérte volna.

Kata diavetítéssel készült az alábbi témák köré csoportosítva a mondanivalóját:
• Téralakítás és érzékelés
• Hangulatmontázs
• A színek és a fények szimbolikája
• Ami a látvány mögött van: tárgyak energiája
• Lakásantropológia
• A tér és én
• Az otthon tárgyai: a formák jelentősége

Nagyon klassz képeket válogatott hozzá, volt köztük olyan is több, ami általa berendezett vagy alakított lakások egy-egy részletét mutatta be. Egy-két dolgot le is jegyzeteltem magamnak, de sokkal inkább úgy kell elképzelni az egészet, mint egy igazán jó és felüdítő, kötetlen beszélgetést a lakberendezésnek az életünkhöz, személyiségünkhöz, lelkünkhöz való viszonyával. Nem szabályokat mondott Kata, hogy mit hová tegyél, és mit hová ne, sokkal inkább kérdezett minket, hogy egy-egy tér láttán milyen érzések kerítenek minket hatalmába, mit találunk nyomasztónak, mit megnyugtatónak, és kielemeztük, hogy ezeknek az érzéseknek mi lehet a hátterében, visszavezethetőek-e “kézzelfogható” szempontokra, mint pl. hogy a vörös szín lázba hozza az embert, a zöld pedig nyugtatja, stb, stb.

Vicces játékokat is játszottunk, amiket mindannyian nagyon élveztünk. Kata mutatott például lakásokat, és nekünk meg kellett mondanunk, hogy szerintünk milyen nemzetiségű, milyen foglalkozású, és milyen életkorú emberek élnek benne. Vagy, hogy meséljük el, mi az első dolog, amit meglátunk, amikor felébredünk reggel, és hogy vajon ez milyen hatással van ránk. De az is nagyon érdekes volt, mikor arról mesélt, hogy mennyire meg tudta változtatni egy házaspár életét azáltal, hogy elérte, hogy a franciaágyuk alatt ne megjavításra váró törött tárgyakat, és szerszámokat tároljanak. Na amikor spiritualitásról beszélek, akkor mondjuk erre gondolok, hisz egy átlag lakberendezős lapban valószínűleg csak azt olvasnád, hogy az a zavaró, ha elől vannak ezek a tárgyak, vagyis tedd dobozba őket és nyugodtan tedd be az ágyad alá, és máris szép rend lesz. Kata szerint pedig egyáltalán nem mindegy, mi is van azokban a dobozokban. Nyilván ezzel nem mindenki ért egyet, biztos van, aki csak legyint rá, hogy ez csak hókusz-pókusz, én másképp vagyok ezzel. Nem vagyok elvakult “ezoterista”, de hiszek abban, hogy nem csak a látható dolgok vannak ránk hatással, hanem sok-sok láthatatlan dolog is, emberek, tárgyak, helyek energiája igenis nagymértékben befolyásolja, hogyan érezzük magunkat.

A hétvége befejezéseként jött a legizgalmasabb rész, amikor “kielemeztük” közösen minden résztvevő lakását a hozott alaprajzok és fényképek alapján. Itt mindenki feltehette a saját lakására vonatkozóan Katának és a többieknek azokat a kérdéseit, amelyek megoldása különösen foglalkoztatta őt akkoriban. Baromi izgalmas volt összedugni a fejünket és együtt gondolkozni, hogy X lakását hogy tehetnénk kevésbé zsúfolttá, vagy Y-nét jobban élhetővé. És a legviccesebb tanulsága ennek a feladatnak számomra az volt, hogy kiderült, annak a lánynak van a legnagyobb háza, aki a legtöbbet szidta azt a hétvége alatt, mondván, semmi sem jó benne és semmivel nem elégedett, és annak volt a legeslegkisebb, egészen aprócska, aki folyton csak arról mesélt, hogy milyen boldog benne, és mennyire szereti, bár tény, hogy szeretné nagyon, ha lenne egy hely benne az asztalnak, ahol a család mind az öt tagja együtt tudna enni, mert egyelőre csak a konyhapulthoz tudnak felülni bárszékekre. Ebből is látszik, mennyire belül dől el, hogy a poharunk félig tele van-e, vagy félig üres…

Szóval, egy szó, mint száz, kinek is ajánlanám Kata tanfolyamát?
Annak nem, aki pontokba szedett utasításokat akar kapni arról, hogy mit hová KELL tenni a lakásunkban a nagykönyvek szerint.
Annak viszont nagyon is, aki szeretne inspirálódni, akit érdekel a lakberendezésnek a közérzetünkre, a kapcsolatainkra, a hétköznapjainkra gyakorolt hatása, aki szerint lehet, hogy tényleg nem mindegy, mi van abban a dobozban az ágyunk alatt…

/Legközelebb március 24-én lesz!/

a ház, ahol mindenhez hozzá akarok érni

A házak többsége, amiket eddig itt mutattam Nektek mondjuk hogy a “modern minimál” stílust képviseli, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. De nehogy azt higgye bárki, hogy engem csak az egyenes vonalak, a lapos tetők és kietlen terek hoznak lázba. Egyszer már írtam a minimállal való kapcsolatomról, hogy mi tetszik benne és mi nem, úgyhogy azt nem szeretném ismételni. Helyette viszont most nézzétek meg ezt a házat, ami talán csak annyiban felel meg annak, amit én a minimálban szeretek, hogy ebben is nagy és átlátható terek vannak. De egyáltalán nem ez izgat benne, sokkal inkább az az érzés, ami hatalmába kerít, mikor nézem róla a képeket: hogy meg akarok itt fogni mindent! Végig akarom simítani a kezem a konyhában lévő fa asztalon, el akarom húzni a nehéz függönyöket, be akarok feküdni a kádba, mezítláb akarok sétálni a hálószobában, lógatni akarom a lábam a vízbe a kertben, és le akarok huppanni arra a kerek puffra a nappaliban. Egyszerűen minden részlete mágnesként vonz, hogy kézzel, lábbal, bőrrel hozzáérhessek…

De nem csak ez fogott meg benne, hanem az is, ahogy Maire-Laure Helmkampf és férje vegyítették a modern anyagokat, bútorokat, ötleteket a régivel és a hagyományossal, mikor ezt az ősöreg dél-franciaországi házat felújították és saját ízlésükre formálták. Nagyon nem szeretem, mikor régi épületeket úgy újítanak fel, hogy azok teljesen elveszítik a kapcsolatukat egykori önmagukkal, ugyanakkor a teljesen eredeti formájukban és berendezésükben meghagyott régi házakat leginkább csak skanzen-szerű helyeken tudom elképzelni, élni annyira nem szeretnék bennük. Maire-Laurék azonban szerintem pont úgy tartották meg a régit és pont annyira csempészték bele az újat, hogy olyan környezetet varázsoltak, amit átitat a tradíció, de ami egyúttal nagyon élhető és nagyon izgalmas a modern ember számára is.

Egy szó, mint száz, íme egy nem minimál, amiért rajongok, úgy, ahogy van…