Budapesti lány vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, és itt élek évtizedek óta néhány év kihagyással, amelyeket Dél-Amerikában töltöttem. Budapesti lány vagyok, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, amiért ennek ellenére közvetlen közelről megtapasztalhattam, milyen vidéken gyereknek lenni. Apai nagyszüleim dunántúliak, anyaiak alföldiek voltak. Két gyökeresen más világ, más ételek, más szokások, más szagok, más tapasztalatok.
Anyai nagymamámék egy alföldi faluban éltek. Kisgyerekkoromban “köves út” hiányában a falusiak téglákat pakoltak ki a sáros utcák nagy mélyedéseibe, hogy a lovaskocsik (és a néhány arra tévedő, ritka hollónak számító autó) végig tudjanak menni rajta. Arrafelé a mi autónk – egy Volkswagen – “Knight Ridernek” számított, a szomszéd gyerekek mind összefutottak a csodálatára, mi pedig ettől a húgommal mások számára izgalmas világutazóknak érezhettük magunkat.
Nagymamáéknak voltak malacaik. Meg kiskacsáik. Meg kiscsirkéik. Volt kutyájuk, macskájuk, és veszélyes kakasuk a hátsó kertben, akihez még én – az anyakocákon lovagolni merő nagy állatbarát – is csak karikás ostorral a kezemben mertem kimenni. Mikor nyaranta náluk töltöttük a szünidő egy részét, fogtam egy kis sámlit, bevittem a csirkék territóriumába, és ott üldögélve órákig csak néztem és simogattam őket. Olyankor az egész külvilág megszűnt a számomra. Sose felejtem el a csipogásuk hangját és a táp szagát, amivel etettem őket.
A nagyiéknál szemét szinte soha nem keletkezett, minden újrahasznosult. A konyhában az egyik asztal alatt volt egy nagy vödör, abba dobáltuk az ételmaradékokat, és amikor megtelt, boldogan rohantam nagypapámmal a malacokhoz és néztem, ahogy nagy élvezettel és csámcsogással pillanatok alatt eltüntetik az egészet.
A nagyiéknál a kertben rengeteg béka mászkált, mindenfelé lehetett találkozni velük. Én nem féltem tőlük, nagy előszeretettel gyűjtöttem szegényeket vödrökbe, aztán persze mindig elengedtem őket, általában a ház piros kerítése előtt az utcán futó kis csatorna oldalában.
A nagyiéknál volt sok furcsa dolog is: egészen kamaszkoromig nem volt a házban WC, csak kint a kertben, igazi budi, amelyet használni nekem, a budapesti lánynak igazi kalandnak számított. Aztán a konyhában nem villanytűzhely volt, de nem is gáz, hanem igazi “sparhelten” főzött nagymamám, és engem lenyűgözött, hogy valódi tűz fölött készülnek az ételek, pláne mert imádtam az illatát. És a “tisztaszoba”… Még kisgyerekként is egyértelmű volt számunkra, hogy az valami szent dolog, ahová nem mehetünk be cipővel. Az ajtaja előtt ott sorakoztak Nagymama és Nagypapa papucsai, azokba bújtak, ha oda be kellett menni.
Nagypapám idén 20 éve halt meg olyan váratlansággal, amit máig nem hevertünk ki. Nagyon szerettem. Magas, erős ember volt. Érdekes, hogy milyen lényegtelennek tűnő dolgok ragadnak meg egy gyerek emlékeiben… Őt például látom magam előtt, ahogy az asztalnál ülve mélytányérból, kanállal eszi a kakaós tejbe aprított kenyeret vacsorára. Én a kakaót mindig csak bögréből ittam. Biztosan ezért maradt meg ennyire. Sokszor eszembe jut hatalmas, kérges tenyere, amiben fogta az én pici kezem, ha mentünk valahová együtt.
Nagymamám hozzá képest apró termetű, szorgalmas asszony volt, sose állt meg, folyton dolgozott valamit a házban vagy a ház körül. Már felnőtt voltam, mikor egyszer láttam, ahogy nálunk vendégségben az öcsémnek rajzol, és egészen megdöbbentem, milyen fantasztikus tehetsége van hozzá. Két éve halt meg, pont aznap éjjel, mikor én kórházba kerültem egy majdnem koraszülés miatt. Mintha a kisfiam sietni akart volna, hogy még láthassa…
Jelentkezett egy fiatal pár, hogy szeretnék megvenni a házat. A lány terhes, és arra a napra van kiírva, ami a Nagymamám születésnapja volt. Két hete leutaztunk aláírni a szerződést, és én körbefényképeztem mindent. A szívemben enélkül is örökre megmaradna, de így a gyerekeimnek is megmutathatom, a mama hol és hogyan lehetett még gyerek.
A kis zöld székeket pedig, amelyek valaha anyukámnak és a testvéreinek készültek, és amiken később én üldögéltem borsót pucolva, vagy a csirkék között, hazahoztam nekik…
Gabi! Ezt megkönnyeztem.
KedvelésKedvelés
Monor. Szinte szóról szóra. 🙂
(a megkönnyezés, elpityeredés itt is megvolt, bár én a hormonoknak tudtam be) 🙂
KedvelésKedvelés
Veletek együtt eddig összesen hat ember írta, hogy megkönnyezte, pedig nem is ismertétek a nagyszüleimet. Ki gondolta volna, hogy mind mama, vagy épp terhes… 😉 Mindenesetre úgy látszik, beléptünk abba a korba, amikor már minden gyerekkori emléknek felbecsülhetetlen az értéke az ember szemében…
KedvelésKedvelés
Csodaszép!
KedvelésKedvelés
És még nekem is könnyeket csalt a szemembe, nem is egyszer (kivétel, hogy én nem vagyok sem mama, sem terhes. :P)
Viszont alföldi vagyok, dévaványai. Mintha otthon lennék, az én nagyszüleimnél… Minden-minden. Szegénység, de boldogság, sok munka… Kert, tyúkudvar, malacok, kiscsibék infra alatt… én is bevittem néha kissámlit, és ott hallgattam a melegeben, hogy csipognak… Aztán a konyha! A pléddel letakart ágy, díszpárnákkal, falvédővel… oda le lehet dőlni kaja után pihenni egy kicsit… A sparherd (mifelén csak “sparthet”), mondjuk nálunk az a nyárikonyhában volt. :)… A sötétpiros zománcfesték! A toldozott járdák. A lugas. A kintivécé… aztán persze, bevezették a vizet, de a vécé megmaradt a kinti, mert nem csináltattak bentre, és fürdőszobát sem, csak a kerticsap volt, meg bent egy mosdókagyló tán… lavórban fürödtek, és azt hiszem, melegíteni kellett a vizet… ez de furcsa, csak most jutott eszembe. Tényleg, és persze, mosogató sem volt, ahhoz két vájdling kellett… Nagyon régen pedig még minket, gyerekeket is küldtek az utca végébe a kútra hatamas kannákkal vízért… Hú, jól elvagyok… Sajnos, az enyémek már elég rég elmentek…
Én eléggé szentimentális vagyok… vonz minden, ami a gyerekkoromhoz köt… vettem a múltkor két borzalmasan ronda “Gránit” gyáras, Március 8. Nemzetközi Nőnap barna mázas kistányért, mert az egyik nagymamámnak volt olyanja… És nekem tetszik, és abból eszek.
Nagyon köszönöm a múltkori kommentet a blogon… örültem neki nagyon!! 🙂 🙂
üdv,
á
KedvelésKedvelés
ÁÁÁÁGI, ezt nem fogod elhinni!!!! Tudod hol készültek a képek….?!?!?!?!?! Na egyet találhatsz! Én nem szándékoztam leírni a falu/ illetve most már város nevét, mert nem éreztem lényegesnek a történet szempontjából, de bizony Dévaványán… Még nem térem magamhoz, olvasva a commented, hogy az nem létezik, hogy tényleg ennyire kicsi a világ! És azt végképp nem fogod elhinni, hogy azonnal felhívtam anyukámat, miután olvastam, amit írtál, hogy képzelje, van egy lány, akinek pár hónapja követem a blogját, és most reagált a nagyis írásomra, és ebből kiderült, hogy ő is dévaványai. Mire anyukám megkérdezte a neved, és EZT VÉGKÉPP NEM FOGOD ELHINNI, DE A TE MAMÁD ÉS AZ ENYÉM BARÁTNŐK VOLTAK!!!! A Mamád monogramja K.M, a papádé pedig SZ.J., ugye? :)))))))
KedvelésKedvelés
Kedves Eszter! Köszi 🙂
KedvelésKedvelés
Áááááá! 😀 😀 :D. Képzeld, amikor legelőször néztem a képeket, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy ez esetleg Dévaványa, de tényleg csak egy pillanatra, mert a fájlnevek mind úgy kezdődnek, hogy d, és végülis ezért írtam le a nevét… de igazából nem gondoltam, hogy az lehet, mert mi dv-nek szoktuk rövidíteni, meg az utca sem volt teljesen ismerős, és hát, olyan nagy az Alföld… 😀 😀 :D… De hogy még ismerik is egymást a szüleink??????? 😀 😀 😀 Tényleg hihetetlen!!! Igen, K.M. és Sz.J. 😀 😀 😀 Hát, ezt elolvastatom anyukámmal… De akkor ez gyerekkorukban volt, igaz? (És melyik utca ez? 😛 :P) (És a te anyukád monogramja micsoda?)
🙂 🙂 🙂
á
KedvelésKedvelés
P.E. 🙂 De mindjárt írok Neked e-mailt is.
KedvelésKedvelés
Ja, és egyébként minden, amit hozzátettél emlékek terén, az mind Nagymamáéknál is ugyanígy volt! Például annyira megszokta a vájdlingban mosogatást, hogy élete végéig úgy csinálta, hiába volt már régesrég folyóvíz a konyhában… És Te akkor érted! 🙂
KedvelésKedvelés
🙂 🙂 Jó, várom az e-mailt! 🙂 🙂
KedvelésKedvelés
Hát ez kész!!!!!! Még én is itt hitetlenkedek, pedig semmi közöm hozzá. Ez tökjó sztori!!!!!! 🙂
KedvelésKedvelés
Drága Gabi!
Iszonyatosan örülök, hogy elküldted nekem ezt a címet, nem is tudom, hogy erről hogy maradhattam le ezidáig. Tudod, most már tényleg látom, hogy hasonló módon éltük meg a gyerekkorunkat, és nagyon szerencsésnek tartom magunkat, hogy ez a ‘vidékies’ felfogás (bár én alapvetően is falusi lány voltam, aki egy kissé urbanizálódott) beleépült a mindennapjainkba.
Szeretem, ahogy a nagyszüleidről írsz. szeretem az egészet. Az egészben van valami sorsszerű, biztos te is érzed… a majdnem koraszülésed… a terhes lány pont a nagymamád születésnapjára van kiírva.
Amint itt a hozzászólásokat olvastam, el kell hogy keserítselek titeket. 🙂 A pityergős dolog nem a hormonok miatt van, és nem is azért mert ‘beléptetek abba a korba’. Nekem 22 évesen is potyogtak a könnyeim. 🙂
Köszönöm az élményt! 🙂
És mellesleg, mint fotográfiáért rajongó egyed, meg kell hogy említsem, hogy imádom ezeket a képeket! Azon túl, hogy rendkívüli jelentésük van, szépek is nagyon. Sajnálom, hogy nekem nincsenek ilyen képeim a régi házról. 😦
KedvelésKedvelés
Köszönöm, amit írtál! 🙂
A fotókért kapok hideget-meleget, van, akinek bejönnek a filterek, van, akit kiakasztanak. De ennél a bejegyzésnél különösen indokolt volt számomra, mert pont ilyen színesen él bennem ez a ház, mint amilyen színesen egy gyerek látja a világot… 🙂
KedvelésKedvelés
Szia Gabi!
Jó volt elolvasni, megható,és a képek is szépek.Számomra azért is tetszenek,mert én a mamádék szomszédjában laktam,sokat voltunk nála segiteni neki.Jó volt látni a képeket,eszembe jutottak az emlékek.Rád is emlékszek,párszor átjöttél homokozni :)Nem tudom emlékszel-e?
A családom és én is szerettük a nagyszüleidet.
Amugy tetszik a blogod. 🙂
Gabi
KedvelésKedvelés
Persze, hogy emlékszem! 🙂
Apukád most is NAGYON kedves volt, mikor ott voltunk eladni a házat. Főzött nekünk kávét, és ott melegítettem meg az ebédem is Nálatok! 🙂
Akárki eszembe jut Dévaványáról, akár gyerek, akár felnőtt, velem mindenki mindig nagyon kedves volt. Nyilván ott sem hibátlanok az emberek, valahogy mégis valami nagyon mélyről jövő emberség jut eszembe, ha rájuk gondolok! 🙂 Örülök, hogy írtál, imádom az internetben, hogy ennyire régesrégi emlékek és ismeretségek is felelevenedhetnek a segítségével! Annak meg külön örülök, ha tetszik ez a kis blog, a felnőttkori játékom a homokozás helyett! 🙂
KedvelésKedvelés
De jó,hogy ennyire megmaradtak benned is azok az emlékek a gyerekkorunkból. 🙂 Ha hiszed, ha nem, még arra is emlékszem mit mondtál ott gyerekként a homokozóban. 😀
Nem is tudtam, hogy nálunk voltál akkor. 🙂 Lehet, ha otthon lettem volna megbeszéltük volna a homokozós emlékeket. 🙂 De azért az internet megadta a lehetöséget, hogy pár szót mégis tudjuk váltani, még úgy is, hogy én már el is hagytam az országhatárt. 🙂
További minden jót és szépet kívánok neked és a családodnak is. Kellems Ünnepeket is! 🙂
KedvelésKedvelés
Mamád egy igazi kedves, beszédes, barátságos nagymama/nekem szomszéd volt, a mai napig sokszor felemlegetjük. A fiatal pár kisfia, akik megvették a házat már elmúlt 1 éves.
Misa bácsival szoktam sűrűn találkozni, közel lakunk egymáshoz.
Gratulálok a blogodhoz!
KedvelésKedvelés
Olvastam a kérdésedet a gyerekkori emlékekről. Meg ezt az írást is. Nagyon-nagyon szívesen válaszolok: én is szerencsés vidéki kislány voltam, csak iskolába kellett a városba járnom, felső tagozat nem volt nálunk. Mikor hazaértem, és leszálltam a buszról, és megláttam, ahogy a füvek fénylenek az árokparton, mindig olyan nagyon jó “otthon érzés” fogott el, olyan érzés, amit azóta is mindig keresek. Hat éves koromig ugyanebben a faluban a mamáméknál laktunk. Hatalmas kertjük volt, azt gondolom, nem csak az akkori kicsiségem miatt láttam óriásinak, tényleg az volt. Amik a kislányságomat betakarták, azok a mamám cseresznyefái voltak, 5 hatalmas,a virágzásuk, ahogy állok alattuk, és az egész lényem szem, meg fül, hallgatom méheket… És két diófa, szelídgesztenye, körtefa, alma. A birodalmam ennél is nagyobb volt, mert a szomszéd a mamám testvére, az én drága Annuskám volt, így kétszer annyi zeg-zug, bunker, góré, ól, bokor, árok, málna, szeder, ribizli, eper…Ó, és persze nem egyedül az enyém, jutott bele testvér, unokatestvér, kutya, macska. Bandáztunk.Nyáron kitettek a napra egy hatalmas bádogkádat a napra, mire a víz megmelegedett benne, már pont árnyékban volt, óriási homokkupac is volt hozzá, boldog sarazás egy bugyogóban. Még most is észreveszem, hogy az álmaimban ezek a helyek az alapanyag. Valahogy ott vagyok. Teljesen máshol, de mégis ott.
Ha a kertből bemegyek a házba, nagyon szomjas vagyok, innom kell: zománcos vödrökben van a kútról húzott jó hideg víz. A vizespadon. (A kiskonyha padlója tégla. :D) Mostanában sokat gondolok rá, hogy bár ezeket megtarthattam volna…A mamám konyhája cementlapos, nagyon szerettem. 😀 A sparhelten kukoricát pattogtatott nekünk, meg szotyit pirított, és mindig sütött valamit. Nagyon szerettem az asztala lábát, szép régi parasztasztal volt. És ládája is volt, és a varrógép (ami az enyém lett) a nagykonyha sarkában. Ott éltünk, a konyhában. Volt, amikor ágy is volt benne, attól függően, hogy kit kellett épp befogadni a házba.
Amit még nagyon szerettem: a betakarítások, és a befőzések. Ezek mindig közösségi események voltak. Üstben főtt az udvaron a paradicsom. Ezek közül a legszebb volt, ahogy a mákot kibontottuk. Emlékszem, hogy annyira tetszett nekem a gubója, nem tudtam betelni vele. És emlékszem, ahogy a mamám karcsú kis alakja hajlong a ház előtt, emelgeti a szélben a mákot, pörgeti, és a szél kifújja belőle a port.
Sok lett…
KedvelésKedvelés
De szép! 🙂 Köszönöm, hogy leírtad, láttam magam előtt az egészet! 🙂
KedvelésKedvelés