Nagymamáék háza

Budapesti lány vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, és itt élek évtizedek óta néhány év kihagyással, amelyeket Dél-Amerikában töltöttem. Budapesti lány vagyok, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, amiért ennek ellenére közvetlen közelről megtapasztalhattam, milyen vidéken gyereknek lenni. Apai nagyszüleim dunántúliak, anyaiak alföldiek voltak. Két gyökeresen más világ, más ételek, más szokások, más szagok, más tapasztalatok.

Anyai nagymamámék egy alföldi faluban éltek. Kisgyerekkoromban “köves út” hiányában a falusiak téglákat pakoltak ki a sáros utcák nagy mélyedéseibe, hogy a lovaskocsik (és a néhány arra tévedő, ritka hollónak számító autó) végig tudjanak menni rajta. Arrafelé a mi autónk – egy Volkswagen – “Knight Ridernek” számított, a szomszéd gyerekek mind összefutottak a csodálatára, mi pedig ettől a húgommal mások számára izgalmas világutazóknak érezhettük magunkat.

Nagymamáéknak voltak malacaik. Meg kiskacsáik. Meg kiscsirkéik. Volt kutyájuk, macskájuk, és veszélyes kakasuk a hátsó kertben, akihez még én – az anyakocákon lovagolni merő nagy állatbarát – is csak karikás ostorral a kezemben mertem kimenni. Mikor nyaranta náluk töltöttük a szünidő egy részét, fogtam egy kis sámlit, bevittem a csirkék territóriumába, és ott üldögélve órákig csak néztem és simogattam őket. Olyankor az egész külvilág megszűnt a számomra. Sose felejtem el a csipogásuk hangját és a táp szagát, amivel etettem őket.

A nagyiéknál szemét szinte soha nem keletkezett, minden újrahasznosult. A konyhában az egyik asztal alatt volt egy nagy vödör, abba dobáltuk az ételmaradékokat, és amikor megtelt, boldogan rohantam nagypapámmal a malacokhoz és néztem, ahogy nagy élvezettel és csámcsogással pillanatok alatt eltüntetik az egészet.

A nagyiéknál a kertben rengeteg béka mászkált, mindenfelé lehetett találkozni velük. Én nem féltem tőlük, nagy előszeretettel gyűjtöttem szegényeket vödrökbe, aztán persze mindig elengedtem őket, általában a ház piros kerítése előtt az utcán futó kis csatorna oldalában.

A nagyiéknál volt sok furcsa dolog is: egészen kamaszkoromig nem volt a házban WC, csak kint a kertben, igazi budi, amelyet használni nekem, a budapesti lánynak igazi kalandnak számított. Aztán a konyhában nem villanytűzhely volt, de nem is gáz, hanem igazi “sparhelten” főzött nagymamám, és engem lenyűgözött, hogy valódi tűz fölött készülnek az ételek, pláne mert imádtam az illatát. És a “tisztaszoba”… Még kisgyerekként is egyértelmű volt számunkra, hogy az valami szent dolog, ahová nem mehetünk be cipővel. Az ajtaja előtt ott sorakoztak Nagymama és Nagypapa papucsai, azokba bújtak, ha oda be kellett menni.

Nagypapám idén 20 éve halt meg olyan váratlansággal, amit máig nem hevertünk ki. Nagyon szerettem. Magas, erős ember volt. Érdekes, hogy milyen lényegtelennek tűnő dolgok ragadnak meg egy gyerek emlékeiben… Őt például látom magam előtt, ahogy az asztalnál ülve mélytányérból, kanállal eszi a kakaós tejbe aprított kenyeret vacsorára. Én a kakaót mindig csak bögréből ittam. Biztosan ezért maradt meg ennyire. Sokszor eszembe jut hatalmas, kérges tenyere, amiben fogta az én pici kezem, ha mentünk valahová együtt.
Nagymamám hozzá képest apró termetű, szorgalmas asszony volt, sose állt meg, folyton dolgozott valamit a házban vagy a ház körül. Már felnőtt voltam, mikor egyszer láttam, ahogy nálunk vendégségben az öcsémnek rajzol, és egészen megdöbbentem, milyen fantasztikus tehetsége van hozzá. Két éve halt meg, pont aznap éjjel, mikor én kórházba kerültem egy majdnem koraszülés miatt. Mintha a kisfiam sietni akart volna, hogy még láthassa…

Jelentkezett egy fiatal pár, hogy szeretnék megvenni a házat. A lány terhes, és arra a napra van kiírva, ami a Nagymamám születésnapja volt. Két hete leutaztunk aláírni a szerződést, és én körbefényképeztem mindent. A szívemben enélkül is örökre megmaradna, de így a gyerekeimnek is megmutathatom, a mama hol és hogyan lehetett még gyerek.

A kis zöld székeket pedig, amelyek valaha anyukámnak és a testvéreinek készültek, és amiken később én üldögéltem borsót pucolva, vagy a csirkék között, hazahoztam nekik…