Vannak helyek, ahol fellélegzik az ember lelke. Olyan helyek, amelyekről tudod, hogy rájuk gondolva már akkor elkezdenek leesni az első nehéz göröngyök a válladról, mikor felírod a naptáradba a majdani érkezés időpontját. Számomra ilyen hely Edit és Péter kertje, valahol a Balaton-felvidéken, egy pici mesefaluban, ahol minden nyáron eltöltünk néhány napot.

Nyolc éve, mikor először jártam itt, még csak kettesben jöttünk A Férjjel, aki akkor még nem volt férj. Hűvös volt, fáztunk is, a kerten pedig látszott, hogy még rengeteg a teendő. De máig emlékszem, ahogy bóklásztam benne, először felfedezve apró kis részleteit: az egészet belengte számomra valamiféle ígéret. Itt lesznek majd a virágok, ott meg pancsolnak majd a még meg sem született gyerekek, ezt a fát díszítjük majd fel születésnapokon, sőt, talán egyszer majd filmeket is nézünk idekint valami nagy vásznat kifeszítve – ha a szúnyogok is hagyják.

És igazat súgott. Tényleg lettek virágok, és tényleg jöttek a gyerekek.

És ahogy telt az idő, ez a kerítéssel körbevett kis földdarab – rengeteg munkával – a család és a barátok számára a béke szigetévé vált, ahová muszáj minden évben legalább pár napra lejutnunk, és akkor potyoghatnak azok a göröngyök tovább. És ilyenkor kint reggelizünk, meg ebédelünk, kint olvasunk és alszunk, kint beszélgetünk és nevetünk, és persze sírunk is néha.

Biztos van, aki azt gondolja, meg lehet unni, pedig nem. Hiába ugyanaz, ez a kert mégis minden évben más. Mindig találsz benne valamit, ami tavaly még nem volt, de most már van, és valamely pontján megváltoztatja az egész élményt. Mint idén a kád. A kád, amely egy régi pesti lakás homályos fürdőszobája után új életet kapott, kint, a szabadban, a napon, egyszerű használati tárgyból magává a hedonizmus jelképévé reinkarnálódva.

Tegnap éjjel értünk haza, és bár Isten a tanúm, hogy végigugráltam az egész hétvégét a gyerekek mellett, mégis, ismét teljesen felüdült itt a lelkem. Ezért arra gondoltam, ezzel a bejegyzéssel köszönöm most meg, hogy újra eljöhettem…