a “menő budapesti lakások” rovat

Ahogy már sokszor, sok helyen hangsúlyoztam itt a blogon, engem a legjobban valódi emberek valódi otthonai érdekelnek. A blog többéves fennállása alatt azoknak a bejegyzéseknek az írását szerettem a legjobban, amelyekben igazi lakásokat tudtam megmutatni. Sajnos egyelőre kevés, fájdalmasan kevés van belőlük készen, de azért megnézhettétek már:
1) művészbarátnőm, Niki egy szobás, de nagyon hangulatos kis városligeti otthonát,
2) Antwerpenbe költözött barátnőm, Ildi belga párjával közös kecóját,
3) a lakberendezés lelki hátterével, a lakásunknak az életünkre és az életünknek a lakásunkra való hatásával foglalkozó Trom Kata budai lakását.
Ezeken kívül bepillanthattatok már az én kisfiam gyerekszobájába, illetve az egyik legjobb barátnőm kislányának birodalmába is.

Ezek a bejegyzések mindig nagy sikert arattak a blogon, és folytatni is fogom a sorozatot. De hogy addig se maradjatok magyar lakások bemutatói nélkül, kérdezem én, hogy felfedeztétek-e már az Egy nap a városban blogon a “menő budapesti lakások” rovatot? Fél éve indult, és ott is még csak néhány kecó látható. Ami a bejegyzésem apropóját adja, az az, hogy most jelent meg rajta az első olyan, ami nekem igazán tetszik. Az építészmérnöknek tanuló Juhász Janka Rákóczi tér melletti, mindössze 32 négyzetméteres lakása ez, és ha megnézitek a blogon a fotókat, meglátjátok, hogy valami elképesztő, hogy ő és a kivitelezésen dolgozók miből mit hoztak létre. Világos, átlátható, ötletes, játékos, színes, fiatalos, vagány, jó elrendezésű – egyszóval szerintem szuperül sikerült. Bár kicsit még hiányoznak nekem a fotókról az “élet” képei, könyvek, növények, kis apró személyes dolgok, de ezt leszámítva maga a lakás szuper lett.

Az említett blogon bemutatott többi lakásról is elmondható egyébként, hogy valami nagy lepusztultságból sok-sok munkával és tervezéssel egészen elképesztő eredményeket hoztak létre, nekem mégis Jankáé tetszik eddig úgy igazán.

Miért írom ezt?

Van fent két lakás, mely Eva Mihály Amichay nevéhez fűződik. Az egyik 29 m2, a másik 5o, ugyanabban a házban vannak a Bródy Sándor utcában. Mindkettőn látszik, hogy tele vannak vitathatatlanul jó ötletekkel és praktikus megoldásokkal, mégis – zöldfülűként – én úgy érzem, sose mernék ennyire harsány színeket használni ennyire kis terekben ennyire nagy felületen. Én tényleg nem értek hozzá, csak a lakberendezésért rajongó laikus mondja belőlem, hogy kis terekben mindent meg kell próbálni, hogy a fény minél jobban érvényesüljön, és az erős színek ne váljanak összességében nyomasztóvá.

Maga Eva is azt írja egy hozzászólásában, hogy “városgazdász vagyok, tehát a lakás nem esztétikai értelemben fontos számomra, hanem a minél jobb működése, mert az, szerintem, alapvetően befolyásolja az emberek közérzetét, munkaképességét, pszichés állapotát”. Azt hiszem, ez az, amivel én vitába szállnék. 🙂 Szerintem a színeknél, és az elegendő fénynél kevés dolog befolyásolja jobban az ember közérzetét. De ez nem azt jelenti, hogy neki VAGY nekem van igazam, az ideális szerintem az lenne, ha egy lakás tervezésekor mindkettőre, a jobb működésre és esztétikára egyaránt összpontosítanánk.

Szerepel a blogon Cselőtei Barbara belsőépítész otthona is, ami pont az ellentéte Eva erős színekben tobzódó lakásainak: itt minden fekete-fehér.

Sok részlete van ennek a lakásnak, ami nekem is nagyon tetszik, pl. a metrócsempék a konyhában, vagy a fehér fapadló, mégis az összkép – annak ellenére, hogy értem az indokát – nekem mégis túl hideg. A fekete-fehér koncepció ellen önmagában semmi kifogásom nem lenne, de például szőnyegek sincsenek, illetve a bútorokban is sok a fém, aminek az összhatásaként azt érzem a fotók alapján: folyton fáznék itt. Barbara magyarázatként egyébként azt írja: “Egy otthon mindig a benne élő emberek életvitelétől válik értelmezhetővé. Hárman lakjuk a lakást, két kisképzős, művésziskolás tinédzser lányommal, akik az anyjukhoz hasonlóan, reggeltől-estig hiperaktívan alkotnak. Ez a közeg egyrészt – számunkra pihentető módon – kizárja a napközben minket érő, brutális mennyiségű, vizuális ingert, másrészt nem vonja el a figyelmünket az állandó alkotásról, mindig a lényeggel tudunk foglalkozni. Nem elhanyagolható szempont, hogy mivel hatnapos munkahetünk van, napi tíz óra munkával (a lányoknak is, a sok szakmai feladat miatt), könnyen tudjuk rendben tartani, takarítani. Végül, de nem utolsósorban, nálunk mindig van valami, alkotókör, házi hangverseny, zenészbarátokkal való zenehallgatás, házi kiállítás, fotózások, esetenként kb. húsz fővel. Nálunk színes emberekkel és eseményekkel van tele a lakás, nem tárgyakkal. De ez a szép a világban, ahányan vagyunk, annyiféleképpen élünk, mindannyian mást szeretünk.” Ezzel mondjuk nem tudok vitatkozni!

Aztán van fent még egy kecó, olyan, mint egy mini Távol-Kelet egy 62 m2-es budapesti lakásban. Tulajdonosa, Bokodi Gábor esküvői rendezvényszervezéssel foglalkozik, életében először végzett lakásfelújítást, és hozott létre valami elképesztőt.

Gondolom, azért lett ez a lakás este fotózva, hogy a sok gyertya és sejtelmes fény hangsúlyt kaphasson, de én annyira nagyon kíváncsi lennék, hogy nappal milyen itt! Az biztos, hogy esténként egy orgia az érzékszerveknek, fények és sötét, puha anyagok, tűz az asztalon, amennyire látom, sehol semmi műanyag, csak valódi fa, fém, üveg, na meg mindeféle szövetek. A szabadon álló kádakat imádom, nekik olyan van, ez külön piros pont nálam. De mégis, mégis, annyira látnék nappali képeket, mert az összhatás megint olyan sötét nekem! Tudom, hogy este lett fotózva, ezért lehet, hogy tévedek, de csak az esti fotók alapján nem biztos, hogy mernék ennyi sötétbarnát használni viszonylag kis térben. Az viszont elképesztő, hogy nulla szaktusással valaki ilyen, a saját stílusával minden ponton harmóniában álló teret tud alkotni, le a kalappal!

Összefoglalva: nekem nagy tanulság volt ezt a sorozatot és a hozzá kapcsolódó commenteket nézegetve, hogy szinte soha nem lehet egy lakást “önmagában” szemlélni, tökre nem mindegy, hogy ki lakik benne, és neki miért, milyen koncepciója van arról, hogy milyen élettérre van szüksége. Örülök, hogy a hozzászólások között elolvashattam a tulajdonosok saját véleményét, és megismerhettem belőle az indokaikat. Mert valóban, teljesen lényegtelen, hogy én mit gondolok ezekről a lakásokról, az a lényeg, hogy azok mit gondolnak róla, akik benne élnek. Akkor jó, ha nekik tökéletes, ha őket tükrözi, és azt hiszem, ez mindegyik fent említett lakásról vitathatatlanul elmondható. Az én véleményemnek sem a kritika a célja, csupán egyfajta hangos gondolkozás, hogy magamból kiindulva a saját tapasztalataimat és igényeimet nézve én mit csinálnék másképp. Ha valaha valóban lakberendezéssel foglalkoznék, valószínűleg pont az lenne számomra a legnehezebb, hogy tudjak teljesen a megrendelőre koncentrálni, és a saját ízlésem háttérbe szorítani az ő kedvéért. Biztos nem könnyű az ilyen kompromisszumokat megkötni a gyakorlatban, márpedig másképp ez nem megy!

Minden lakásból csak egy képet “loptam” el ízelítő kedvéért, az összes többi fotót és részletes leírást megtaláljátok, ha átnéztek az Egy nap a városban blogra. Én személy szerint várom a következő epizódokat, és persze a Ti véleményeiteket is, lehet velem vitatkozni! 😉