Boldog Karácsonyt!

Kedves Olvasók!/Dear Readers,

Nagyon Kellemes Ünnepeket kívánok Nektek! / I wish you all Merry Christmas!
Az idei Karácsonyra ennél szebbet és felemelőbbet nem tudok… Ezt kívánom mindannyiunknak a Jézuskától! / This is the most beautiful and uplifting thing I can show you this year. That’s my wish for us all!

Origin: Hindhuism
Language: Sanskrit

Lyrics :
Om Om Om
Sarvesham Svastir Bhavatu
Sarvesham Shantir Bhavatu
Sarvesham Poornam Bhavatu
Sarvesham Mangalam Bhavatu
Om, Shanti, Shanti, Shanti

The mantra means:
“May well-being, peace, wholeness and tranquility, hapiness and prosperity be achieved by all”.
Sing it for peace of all sensitive beings, for calmness and harmony.

Szanszkritül sajnos nem tudok, de angolról magyarra fordításban ezt jelenti: “Váljon a jól-lét, a béke, az egység, a nyugalom, a boldogság, és a boldogulás elérhetővé mindannyiunk számára.” – Énekeljétek ezt valamennyi érző lény békéjéért, a nyugalomért és a harmóniáért.

Goldenblog életmód kategória: büszke 34.! :)

Már októberben feltették a teljes listát a Goldenblog szavazás életmód kategóriájáról, amiben 2012-ben először ez a kis blogocska is indult. Én meg csak pár perce vettem észre totál véletlenül, mert anno csak az első 10 helyezett végeredményét láttam, és azt hittem a többit nem is publikálják.

Egy szó, mint száz, az aranyhal 152 indulóból a 34. lett, vadiúj versenyzőként, nulla külső reklámmal, nulla lájkolásvadászattal.

Én ezzel az eredménnyel nagyon-nagyon boldog vagyok!!! :)))

Mindenkinek köszönöm szépen még egyszer, aki szavazott a blogra! 🙂

könyvajánlós no.1. – Downtown Chic

Aki erre az oldalra téved, azt nagy eséllyel érdekli a lakberendezés és/vagy építészet, ahogy engem is. Mily meglepő… 😉 Namármost, ha – e téren legalábbis – ennyire azonos az érdeklődési körünk, akkor talán az is érdekes lesz számotokra, hogy én milyen könyveket olvasok/szeretek ebben a témakörben. Így hát arra gondoltam, rendszeresen fogok mutatni Nektek olyan kiadványokat, amelyek lakberendezésről, építészetről, építészeti dizájnról szólnak és nekem tetszettek.

Egyszer lehetett már könyvet nyerni ezen a blogon, igazából az volt a “nulladik” sorszámú ajánlóm, de a sorozatot hivatalosan most kezdem Robert és Cortney Novogratz Downtown Chic című könyvével. Magyarországon szerintem elég ritkán lehet kapni friss és igazán jó lakberendezési kiadványokat (ha tudtok valami lelőhelyet, ne habozzatok megosztani!), ezért én gyakran rendelek az internetről, elsősorban angol nyelvűeket. Ez a könyv is angol eredetileg, de nem kell tőle megijedni, tele van sok képpel, és egyáltalán nem bonyolult a szöveg sem. Az amerikai Novogratz házaspár lakberendezéssel való ismerkedésének és híres home decor stylistokká válásának képes története ez tulajdonképpen. Ami miatt az én szívemnek különösen kedves, az az, hogy nem tanultak sehol soha “hivatalosan” lakberendezést (ahogy egyelőre? én sem), és hogy ennek ellenére úgy váltak autodidakta módon sztár-lakberendezőkké, hogy közben a világra hoztak és felneveltek 6 (!) gyereket is…

Tulajdonképpen úgy kezdődött a történetük, hogy nagyon kevés pénzük lévén rettentően romos házakat vásároltak meg (kezdetben persze mindig hitelre), és azokat minimális szakértői segítséggel saját maguk újították fel és rendezték be néha meghökkentő, mégis nagyon szerethető megoldásokkal. Az évek során annyira beletanultak ebbe a mesterségbe, hogy nemsokára a lelkes vevők már látatlanban megvették a még fel sem újított házaikat, pusztán az előzőek referenciáiból kiindulva, és így egy idő után a nyomasztó hitelek sem lebegtek már a fejük fölött.

A könyvben számtalan fotóval illusztrálják, hogy miből mit varázsoltak, és közben jól nyomon követhető a stílusuk fokozatos tisztulása is. Pofonegyszerűnek tűnő, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nagyon megszívlelendő, a saját élettapasztalataikkal (kudarcaikkal és sikereikkel) alátámasztott tanácsaik vannak arra vonatkozóan, hogy milyen romot szabad megvenni és milyet nem, hogy milyen városrészt érdemes választani, hogy mitől lesz izgalmas, egyedi, ugyanakkor személyes egy lakás berendezése, hogy milyen trükökkel érdemes bolhapiacokon kincsekre vadászni (volt, hogy elhoztak egy francia piacról egy hatalmas, régi templomi rózsaablakot, ami egy manhattani lakás nappalijának dísze lett…), vagy hogy milyen szempontokra figyelj, ha olyan házat rendezel be, amit utána ki akarsz adni idegeneknek, hogy csak néhány példát mondjak.

Mivel már én is végigcsináltam egy, azaz 1 lakásfelújítást, és van egy, azaz 1 kisfiam is, teljesen el vagyok ájulva tőlük, hogy 6 gyerek mellett végigvezényeltek több teljes házfelújítást, és minden alkalommal sikerült valami tényleg nagyon klasszat létrehozniuk, akár New Yorkban, akár vidéken, akár külföldön dolgoztak. Az már csak hab a tortán, hogy épp Brazíliában van egy nyaralójuk (ami szintén szerepel a könyvben), mert akik régebb óta olvastok engem, tudjátok, hogy mennyire rajongok mindenért, ami brazil… A néha bohókás részek ellenére (pl. mikor a feleség leírja kedvenc receptjét, amely a telefonon rendelt, majd házhozszállított éttermi kaja) végig tettenérhető a rajongás mind a szenvdéllyé vált munkájuk, mind a gyermekeik iránt. Az egyik kedvencem például az a rész, mikor elmesélik, hogy a házuk egyik falát a 6 gyerek legszebb rajzainak tömkelegével dekorálták, mire több vendégük megkérdezte tőlük, hogy ezek a képek milyen híres művész alkotásai? 🙂

Melegen ajánlom Nektek, mert ezt a könyvet elolvasva nehéz lesz jó kifogásokat találni arra, hogy miért nem kezdtek végre neki a lakás egy-egy régóta elhanyagolt sarkának a rendbetételéhez. Ha nekik 6 kisgyerek mellett is sikerült, akkor bármelyikünk képes rá, nem? 😉

(Akinek felkeltettem az érdeklődését, meg tudja rendelni például Amazonról itt.)

Átrium 2.0

Annyira öreg még nem vagyok, hogy Május 1. moziként emlékezzek rá, de annyira igen, hogy elmondhassam: 14 évesen én még itt láttam a Forrest Gumpot egy fiúval, aki randira hívott. Mikor kijöttünk, egyszerre hangzott el az ő szájából, hogy mennyire halálosan unta, az enyémből meg, hogy mostantól ez a kedvenc filmem. Ennyiből kitalálható, hogy több randink nem is lett… És ez csak egy olyan esemény, ahol az Átrium története és az enyém találkozott.

A jó öreg budai mozikról, a Bemről, a Bartókról, a Tabánról, az Ugocsáról és az Átriumról csupa ilyesmi jut eszembe. Első gyerekkori mozizások (mikor még az apukám vitt el minket a szomszéd gyerekekkel Jurassic Parkot meg Beethovent nézni), első randik (mikor még izgultunk, hogy a másik vajon mit csinál majd, ha lekapcsolják a villanyokat), az első mélyreható, egész életre útravalóul szolgáló filmélmények (mint mondjuk a Keserű méz, amit Ricsivel láttam a Bemben). Szűkek voltak a padsorok, kényelmetlenek a székek, a nézőtér meg soha nem elég meredek, de annyi Fontos történt velem (velünk) ezekben a termekben, ami a hiányosságokat egész egyszerűen jelentéktelenné feledteti. Lehet, hogy ez nem a régi mozik varázsa, hanem pusztán a gyerekkoré? Ki tudja. Lehet. Mégis sokkal inkább a szívem csücskei ezek, mint a mai multiplexek, amelyek annyira ugyanolyanok, annyira jellegtelenek, és az én szememben annyira “lélek nélküliek”, hogy egész biztosan nem tudnám megmondani, melyik filmet melyikükben láttam. Pedig a közelmúltra mégiscsak jobban kellene emlékeznem. Persze, baromi kényelmesek, és mindig lehet látni mindent, és hatalmas a vászon. Ez vitathatatlan. És mégis, én nem tudom őket úgy “szeretni”, mint ahogy azokat a jó öreg mozikat.

Ezért is örültem nagyon, hogy 11 év után újra megnyitja kapuit az Átrium, méghozzá egy izgalmas dokumentumfilmmel, amelyre persze el is mentünk. Telt ház volt. És az is maradt a több, mint másfél órás film végéig, pedig még nem volt fűtés, és mindenki kabátban vacogott. Egyszerűen jó volt megint végigmenni a fekete-fehér kockás előtéren, jó volt résztvenni az újramegnyitáson, jó volt örülni, hogy egy régi mozi sorsa nem csak a pusztulás lehet, hanem a reinkarnáció is. A hatalomnak rendszeresen nekimenni próbáló kínai művészről, Ai Weiweiről szóló film már csak hab volt a tortán. Kevés dolgot szeretek jobban, mint mikor a művészet nem “csak” valami szépet, valami megdöbbentőt, valami addig elképzelhetetlent tud mutatni, hanem közben társadalmi felelősséget is viselve irányítja a figyelmet olyan történésekre, amelyekről egész egyszerűen tudnunk kell. Márpedig Ai Weiwei pontosan ezt csinálja, és akárki akármit mond rá, én nagyon tisztelem a bátorságáért, ahogy minden más olyan művészt is, aki nem hagyja megfélemlítéssel elhallgattani magát.

Ai Weiwei: Never Sorry OFFICIAL TRAILER from Ai Weiwei: Never Sorry on Vimeo.

De az “új” Átriumban nem csak filmek lesznek, hanem színházi- és táncelőadások, komoly- és könnyűzenei és mindenféle más kulturális rendezvények is, erről az eddig hosszú éveken át a Merlin Színházban működő szervezőcsapat fog gondoskodni. Az előtérben pedig a nyáron még az Ankertért felelős srácok vezetik majd a teázó-kávézó-büfét, akiknek már most végtelen hálás vagyok, mert a megnyitó után az életem mentették meg a fincsi pálinkával a megfagyástól. 🙂 Ilyen egyébként többet nem lesz, mármint megfagyás, mert a mostani megnyitóval egybekötött filmpremier után az Átrium gyorsan be is zárt újra, hogy befejezzék a felújítási munkálatokat. “Igazi” nyitás – ha jól tudom – valamikor novemberben lesz, és egy ilyen kezdés után én azt mondom: NAGYON VÁRJUK!

//UPDATE egy bennfentestől: “Legközelebb november 7-én lesz fagyós vetítés, mindenféle szovjet, meg szocialista filmek, meg installációk, rendes nyitás pedig november 26-án, ha minden jól megy.”//

én már tudom, hová mész jazz koncertre jövő nyáron…

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, küldtem egy levelet az összes építész és belsőépítész barátomnak, és kértem őket, hogy szóljanak, ha terveznek olyasmit, amit szívesen megmutatnának itt. Részben ennek köszönhetően írtam az Ankertről és vártam a további munkákat. Néhány nappal ezelőtt aztán nagyot mosolyogtam, mikor két barátom, Gőz Dorottya és Chehadé Abdel-Rahim engem is meghívott annak az épületnek a bejárására, amelyen – Taraczky Dániel vezető tervező irányítása alatt – épp most dolgoznak. Na nem csak azért mosolyogtam, mert örültem a meghívásnak, hanem mert rájöttem, hogy ez pont az a renoválás, amely miatt mostanában nem volt túl egyszerű parkolnom a Vásárcsarnok egyébként is felújítás alatt álló környéke közelében a szokásos szombati bevásárló körutamon. Az épület ugyanis a csarnoktól egy saroknyira, a Mátyás utca és az Imre utca sarkán található, ha jártatok mostanában a belvárosban, nagy eséllyel Ti is többször elsétálhattatok már mellette.

És hogy mi készül itt? Az 1996-ban alapított Budapest Music Center (BMC) nyitja meg itt 2013 tavaszán új zenei központját 4000 (!) négyzetméteren. Olyan hatalmas az egész, hogy csak ámultunk és bámultunk a bejáráson… Az épületben lesz:
– egy 350 fő befogadására alkalmas, kitűnő akusztikai tulajdonságokkal rendelkező és kiemelkedő minőségű hang- és fénytechnikával felszerelt, 300 négyzetméteres, lélegzetelállító koncertterem
– egy étteremmel és színpaddal rendelkező, két, egymással egybenyitott emeleten galériaszerűen elhelyezkedő jazzklub, ahová a hazai és nemzetközi jazzélet legtehetségesebb előadóit és lelkes rajongóit invitálják
– egy zenei könyvtár, amely felolvasóestek, kurzusok lebonyolítására is alkalmas
– digitális és analóg felvételek készítésére egyaránt alkalmas hangstúdiók (a nagy koncertteremben nagyzenekari felvételek is készíthetőek csúcsminőségben)
– tavasztól őszig koktélpartik és állófogadások tartására alkalmas tetőterasz
– konferenciák, sajtótájékoztatók, állófogadások rendezésére alkalmas tetőtéri rendezvényterem
– zártkörű, exkluzív tanácskozásokra alkalmas, a Dunára kilátással bíró sarokterem
– valamint számos vendégszoba a központba látogató, kurzusokon illetve rendezvényeken résztvevő diákok és művészek számára. (A Nemzetközi Eötvös Intézet és Alapítvány ugyanis, amely világhírű zenészek bevonásával fiatal karmesterek és zeneszerzők továbbképzésével foglalkozik, a BMC-t választotta székhelyéül.)

2 órába telt, mire végigjártuk az egész épületet, és nem azért mert lassúak voltunk… Tényleg lenyűgöző az egész, pláne úgy, hogy tudom, hogy a felújítás javarészt két alig harminc éves építész műve, akik ráadásul a barátaink. Bevallom őszintén, mindigis csodáltam és kicsit irígyeltem is az építészeket, amiért a munkájuk eredményeképpen kézzelfogható valóság jön létre, olyan terek, helyszínek, ahová utána mi egyszerű halandók csak “bemegyünk” enni, inni, zenét hallgatni, életreszóló élményeket gyűjteni.

Kedves Dodó és Rahim!
Szívből és őszintén gratulálok Nektek, és alig várom, hogy jó sok klassz koncertre üljünk be ide együtt! 🙂

Addig pedig, míg erre várunk, lehet csemegézni erről a listáról, mely azt a 10 jazz albumot sorolja fel, amelyek meghallgatása nélkül állítólag nem szabad meghalni…