Ha az ember útra kel a horvát tengerpartra, Zágráb után szinte biztosan elszáguld a Plitvicei-tavakat hirdető táblák mellett. Így történt ez velem is már többször, és ilyenkor mindig bosszankodtam, hogy már megint nem gondoltam előzetesen arra, hogy a tengerpart és Budapest között tenni kellene a tavak felé egy kerülőt. Minél többször láttam ugyanis fotókat erről a helyről, annál inkább éreztem, hogy ez olyasmi, ami – számomra legalábbis – kihagyhatatlan. Így hát végre most, hogy életünkben először két gyerekkel indultunk külföldre, már a tervezgetés közben nagyon jó ötletnek tűnt megszakítani az utat a tavaknál, hogy a gyerekek ne érezzék túl hosszúnak az autózást. Reggel 9-kor indultunk, és délután 2-kor már el is foglaltuk a szállásunkat a tavak bejáratától pár kilométerre, úgyhogy az egész délután előttünk állt, hogy bebarangolhassuk a nemzeti parkot.

Mindenkinek más okoz nehézséget a gyereknevelésben: mi például egy másodperc aggódás nélkül elindulunk egy-egy hosszabb útra a gyerekekkel (egy 3 éves és egy 5 hónapos), viszont mindent megteszek, hogy mondjuk ne kelljen kettejükkel együtt bemennem egy ABC-be. Most se izgultuk túl a dolgot, az 5 hónapos picit hol a hátunkon, hol a hasunkon cipeltük, a 3,5 éves nagyról pedig reméltük, hogy annyira élvezni fogja a kirándulást, hogy végigsétálja egyedül. És így is lett. Olyan izgalmas ugyanis az egész park gyerekszemmel, olyan jó a “ritmusa”, hogy mindig van valami újabb látni-, tapasztalni-, kipróbálnivaló, ami eltereli a gyerek figyelmét arról, hogy igazából már régóta gyalogol. Lehet kavicsot dobálni, hajókázni nagy hajón, csónakázni kis csónakban, elektromos kisbuszra ülve megtenni a hosszabb és gyerekszemmel unalmasabb részeket, lépcsőkön fel- és lemenni, hidacskákon szaladgálni, vízeséseket, meg kacsákat, meg halakat nézni, egy szó, mint száz, a mi Máténkat különösebben motiválni se kellett, hogy továbbmenjen, gyakorlatilag végigszaladta az egész – végül a mi esetünkben egy hosszabb pihenővel összesen 5 órás! – túrát. A pici Félix pedig csendben nézelődött, vagy épp szúnyókált, úgyhogy semmi sem akadályozott meg minket szülőket sem abban, hogy szájtátva átadjuk magunkat az élménynek, ami a vízben, a fákon és a sziklákon tükröződő délutáni napfénynek köszönhetően néhol olyan volt, mint amilyennek az ember a Mennyországot képzelheti…

Engem annyira lenyűgözött az egész, hogy úgy éreztem, ha semmi más nem sikerül a nyaralásból, ha végig esik majd az eső, én már akkor is boldogan fogok majd hazamenni. De szerencsére másnap is gyönyörű idő volt, és mindössze 2,5 órányi autókázással elértük Rovinjt, ezt a számunkra különösen kedves isztriai városkát, aminek a látványába már akkor beleszerettem, mikor még tinédzser koromban egy képeslapot küldött onnan nekem egy barátnőm. Vibrálóan kék tenger, terrakotta házak, buja zöld növények, szűk, macskaköves utcácskák – aki ismeri Horvátországot, annak nem újdonság, én mégsem tudom megunni.

Mivel a szüleim és a testvéreim is jöttek velünk, vagyis meg tudtuk osztani a gyerekekekre való figyelés feladatát a sétáink közben, kiélhettem magam, bekukkanthattam kis zeg-zugokba és fényképezgethettem kedvemre a városkát…

… na meg persze a szikrázóan szép tengert…

Egy szó, mint száz, számomra ismét bebizonyosodott, hogy – bár nyilván nem ugyanannyira spontán, pihentető és kikapcsoló -, ha megteheti az ember, igenis szabad még egész pici gyerekekkel is világot látni! Többet kell rá készülni, és nagyon hasznos több felnőttel együtt menni, hogy ne 0-24 órában csak a kicsikre kelljen figyelni, de félni szerintem nem kell tőle egyáltalán!