álmodozás az Élet megrontója…?

La-Punta-House-04-800x532

Filozófikus post következik: szabad-e vajon álmodozni…? Mostanában többször töprengtem ezen, mikor a blogon látható házak kapcsán mondtátok, vagy írtátok nekem, hol komolyabban, hol viccesebben, hogy “minek ilyeneket nézegetni, mikor úgyis elérhetetlenek számunkra…?” Bevallom őszintén, tőlem nagyon távol áll ez a gondolat. Pedig sokan gondolják így. Végigolvastam az álmodozásról szóló idézeteket a citatumon, és markánsan két csoportra oszthatóak: elengedhetetlennek, vagy épp ellenkezőleg, üldözendőnek tartják az álmodozást.

“Az álmodozás felüdíti a fáradt gondolatokat, akárcsak az éjjeli eső az út letaposott füvét. Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.” (Henri Frédéric Amiel)

“Ha nincs kitartásod álmodozni, nem lesz erőd harcolni sem.” (graffiti)

“Az egyetlen hely, ahol az álmod lehetetlenné válik, a saját gondolkodásodban van.” (Robert Harold Schuller)

VAGY

“Nincs bocsánat a céltalanul álmodozóknak, mert ők csak maguk elől és felelősségük elől menekülnek.” (Richard David Precht)

“Az álmodik, akinek hiányzik valami az életéből. Aki nem álmodozik, az egy életre kelt álomban él!” (Adam Lambert)

“Semmit nem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Most akkor mi az igazság…?

Az összes elolvasott idézet közül Müller Péter szavai állnak a legközelebb ahhoz, ahogy én gondolom: “Álmodni, elképzelni, erőnkkel szabadon játszani és tervezni, reménykedni és várni a beteljesülést: a legnagyobb öröm. De a megvalósulás már korlátozás.” Pontosabban én inkább azt mondanám: az erőszakos megvalósítani akarás már korlátozás. Az a korlátozás, ha úgy kezeled az álmokat, hogy azok beteljesülését a boldogságod szükségszerű feltételévé teszed. Ha eldöntöd, hogy mondjuk egy hely, vagy egy ház annyira gyönyörű, hogy sosem lehetsz boldog, ha nem jutsz el ide, vagy ha nem lakhatsz benne. Ha nem állsz meg ott, hogy felsóhajts: “ó, de szép!”, hanem azzal folytatod: “de kár, hogy én ezt soha nem érem el.”

Én nem akarok eljutni azokra a helyekre, amelyeket mutatok itt Nektek ezen a blogon. Nem akarok ilyen házakban élni. Ha megtörténik valaha, örülni fogok neki, de nem teszem ettől egy másodpercre se függővé a saját boldogságom. Az én boldogságom sokkal inkább emberekhez kötődik. A családom, a barátaim, ők a fontosak a boldogságom elérésében, nem utazások vagy álomházak. Álmom eljutni Japánba, de nem vagyok boldogtalan, hogy még nem sikerült, és nem leszek boldogtalan, ha sose fog sikerülni. Miért kell a kettőt összekötni…? Miért nem lehet az álmokat meghagyni inspirációnak, törekvésnek, az elérés esetén önfeledt örömforrásnak…? Miért kell megkeseríteni őket a gondolatainkban hozzákötött teljesítéskényszerrel…? Aki ezt teszi, saját magával szúr ki szerintem…

Ha nem nézek képeket álomutazásokról, álomházakról, álomruhákról, akkor azok nem is léteznek…? Ha pedig nézek, akkor már biztosan boldogtalan leszek, ha én nem juthatok el oda, nem lakhatok benne, nem vehetem fel…? Dehogy! Hogy boldogtalan leszel-e tőle, vagy sem, az a saját döntésed.

Nekem ugyanakkora élményt jelent bemutatni Nektek teljesen “hétköznapi” emberek teljesen “hétköznapi” lakásait, mint ahogy Nikiét mutattam, vagy a belga-magyar pár otthonát, vagy a nagymamámék házát. SŐT, igazából ezeket imádom a legjobban. Bennem ez a két irány teljes békében él egymással. Nem érzem azt, hogy kevésbé értékelném az ő lakásaikat, vagy a saját otthonomat, ha látok olyan házakat, mint pl. ez, amit most fogok mutatni. Viszont a saját otthonomban élve nem hiszem, hogy engem ne érdekelhetne, hogy a világ legkülönbözőbb tájain milyen építészeti csodák születnek, vagy milyen csodálatos tájak léteznek.

De hogy egészen gyakorlatias érveket is mondjak: 1) vannak olyan olvasók, akik kifejezetten ezekért az álomházakért látogatják az aranyhalat, akiknek minél elképesztőbb házakat mutatok, annál szívesebben jönnek ide vissza 2) a legelképesztőbb házakat nézegetve is el lehet lesni olyan trükköket és megoldásokat, amelyek egészen könnyen reprodukálhatóak a legkisebb pénztárcából is, vagy amelyekre sose gondoltál volna, pedig nagyon jól fognak jönni, mikor egyszer majd a saját házadat építed…

Egy szó, mint száz: szerintem álmodozzatok egészen nyugodtan, csak ne az életeteket utána megkeserítő feltételekkel! Becsszóra ígérem, hogy ebből nem lehet baj! 😉

La-Punta-House-05-800x533

La-Punta-House-06-800x532

La-Punta-House-09-800x533

La-Punta-House-10-800x1201

La-Punta-House-15-800x532

La-Punta-House-16-800x532

La-Punta-House-17-800x532

La-Punta-House-18-800x459

La-Punta-House-20-800x532

La-Punta-House-21-800x532

La-Punta-House-22-800x532

La-Punta-House-23-800x533

La-Punta-House-24-800x533

Casa La Punta (Punta Mita, Nayarit, Mexikó)
építész: Elías Rizo Arquitectos
épült: 2012
forrás: HomeDSGN

mikor saját kis szigeted van otthon

Sentosa-01-800x1028

Emlékeztek még a szingapúri Cluny házra, amely mindezidáig a legnagyobb sikert aratta ezen a blogon? Szerintem nem csak nekem jutott eszembe erről a másik hasonló csodáról, mely érdekes módon szintén Szingapúrban található, a Sentosa-szigeten, amiről a nevét is kapta.

Maga a ház valahogy túl robosztus nekem, kifejezetten sivárnak és érzéketlennek érzem sok szempontból, különösen a belső tereit, ezért csak pár képet válogattam ki róla, aki kíváncsi a többit megnézheti itt. Amiért mégse akartam kihagyni, az a medence a kis szigettel, és a kert látványa a ház felől, ezekre az égvilágon semmi kifogásom! 😉

Sentosa-02-800x947

Sentosa-10-800x503

Sentosa-11-800x452

Forrás: HomeDSGN
Építész: Nicholas Burns
Fotók: Patrick Bingham-Hall

én már tudom, hová mész jazz koncertre jövő nyáron…

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, küldtem egy levelet az összes építész és belsőépítész barátomnak, és kértem őket, hogy szóljanak, ha terveznek olyasmit, amit szívesen megmutatnának itt. Részben ennek köszönhetően írtam az Ankertről és vártam a további munkákat. Néhány nappal ezelőtt aztán nagyot mosolyogtam, mikor két barátom, Gőz Dorottya és Chehadé Abdel-Rahim engem is meghívott annak az épületnek a bejárására, amelyen – Taraczky Dániel vezető tervező irányítása alatt – épp most dolgoznak. Na nem csak azért mosolyogtam, mert örültem a meghívásnak, hanem mert rájöttem, hogy ez pont az a renoválás, amely miatt mostanában nem volt túl egyszerű parkolnom a Vásárcsarnok egyébként is felújítás alatt álló környéke közelében a szokásos szombati bevásárló körutamon. Az épület ugyanis a csarnoktól egy saroknyira, a Mátyás utca és az Imre utca sarkán található, ha jártatok mostanában a belvárosban, nagy eséllyel Ti is többször elsétálhattatok már mellette.

És hogy mi készül itt? Az 1996-ban alapított Budapest Music Center (BMC) nyitja meg itt 2013 tavaszán új zenei központját 4000 (!) négyzetméteren. Olyan hatalmas az egész, hogy csak ámultunk és bámultunk a bejáráson… Az épületben lesz:
– egy 350 fő befogadására alkalmas, kitűnő akusztikai tulajdonságokkal rendelkező és kiemelkedő minőségű hang- és fénytechnikával felszerelt, 300 négyzetméteres, lélegzetelállító koncertterem
– egy étteremmel és színpaddal rendelkező, két, egymással egybenyitott emeleten galériaszerűen elhelyezkedő jazzklub, ahová a hazai és nemzetközi jazzélet legtehetségesebb előadóit és lelkes rajongóit invitálják
– egy zenei könyvtár, amely felolvasóestek, kurzusok lebonyolítására is alkalmas
– digitális és analóg felvételek készítésére egyaránt alkalmas hangstúdiók (a nagy koncertteremben nagyzenekari felvételek is készíthetőek csúcsminőségben)
– tavasztól őszig koktélpartik és állófogadások tartására alkalmas tetőterasz
– konferenciák, sajtótájékoztatók, állófogadások rendezésére alkalmas tetőtéri rendezvényterem
– zártkörű, exkluzív tanácskozásokra alkalmas, a Dunára kilátással bíró sarokterem
– valamint számos vendégszoba a központba látogató, kurzusokon illetve rendezvényeken résztvevő diákok és művészek számára. (A Nemzetközi Eötvös Intézet és Alapítvány ugyanis, amely világhírű zenészek bevonásával fiatal karmesterek és zeneszerzők továbbképzésével foglalkozik, a BMC-t választotta székhelyéül.)

2 órába telt, mire végigjártuk az egész épületet, és nem azért mert lassúak voltunk… Tényleg lenyűgöző az egész, pláne úgy, hogy tudom, hogy a felújítás javarészt két alig harminc éves építész műve, akik ráadásul a barátaink. Bevallom őszintén, mindigis csodáltam és kicsit irígyeltem is az építészeket, amiért a munkájuk eredményeképpen kézzelfogható valóság jön létre, olyan terek, helyszínek, ahová utána mi egyszerű halandók csak “bemegyünk” enni, inni, zenét hallgatni, életreszóló élményeket gyűjteni.

Kedves Dodó és Rahim!
Szívből és őszintén gratulálok Nektek, és alig várom, hogy jó sok klassz koncertre üljünk be ide együtt! 🙂

Addig pedig, míg erre várunk, lehet csemegézni erről a listáról, mely azt a 10 jazz albumot sorolja fel, amelyek meghallgatása nélkül állítólag nem szabad meghalni…

embert lakásáról no.2. – egy magyar lány és egy belga fiú

Vannak olyan lakások, ahová jó belépni. Mondhatnám azt is, hogy vannak olyan emberek, akiknek a lakásába jó belépni. Amikor ilyen helyeken járok, mindig elhatározom, hogy – amennyiben a házigazda megengedi – csinálok néhány képet és felteszem ide. Mert klassz dolog gyönyörű és elérhetetlen házakat nézegetni, de legalább annyira izgalmas bepillantani a saját kis környezetünk meghitt zugaiba is – legalábbis szerintem. Néhány barátomat már meg is kérdeztem, hogy mit szólnának hozzá, ha a náluk készült képek megjelennének ezen a blogon, és szerencsémre voltak köztük olyanok, akiknél nem ütköztem ellenállásba. Ezért nagy örömömre megkezdhettem ezt a kis sorozatot, dokumentálandó hogyan is éltünk itt Európában a XXI. század hajnalán.

Jó régen, még májusban írtam az első részt, amelyben Nikinél jártunk, és azt nagyon szerettétek. Úgyhogy éppen itt az ideje már a második résznek…

::

Ildi munkatársnőből lett barátnőm hosszú évekkel ezelőtt. Gyakorlatilag az első naptól, hogy találkoztunk, nagyon megértettük egymást, és az azóta eltelt évek alatt mély barátság alakult ki közöttünk, együtt örültünk, együtt szomorkodtunk sok mindenen. Többször utaztunk külföldre is munkaügyben, és az egyik ilyen út során ismertük meg Timet, akivel hamarosan Ildi szerelembe is esett és ennek eredményeképpen 2 évvel ezelőtt kiköltözött hozzá Belgiumba. Így most már csak Skype-on tudunk “lelkizni”, és bár nagyon hiányoznak a spontán találkozások, nem bánom, mert látom, hogy Ildi mennyire boldog Timmel.

Biztos Nektek is vannak külföldön élő barátaitok (mostanában szerintem ez már szinte elkerülhetetlen), és ha így van, akkor tudjátok mennyire nehéz találkozni velük. Mert amikor hazajönnek, természetesen meglátogatják a szüleiket, nagyszüleiket, elintézik a mindenféle hivatalos ügyeiket, és ha van kint állásuk, akkor ők is csak véges számú szabadnappal számolhatnak, amiből az összes elsőbbséget élvező teendőt követően igen kevés jut a barátokra. Ildi is mindig megpróbál mindenkivel találkozni, mindenkit bezsúfolni a programba, de ez persze lehetetlen. Ezért úgy döntöttem, hogy fogom magam és most én látogatom meg őt és Timet Antwerpenben, így lesz 3 teljes napunk egymásra, és nem leszünk semmilyen korláthoz kötve. Így is lett és már nagyon kíváncsian vártam, hogy láthassam, hol is élnek ők ketten, legfőképpen azért, mert Ildi itthoni lakását is nagyon szerettem, baromi jó ízléssel rendezte be.

Ildi elmesélte, hogy ezúttal nem volt olyan egyszerű dolga, mint amikor még egyedül lakott, mert Tim egészen más irányvonalakat szeret a lakberendezésben, és a kettejük világát kellett összehangolni. Ildi például szereti az erős színeket, a retrót, az antikot, a patinás tárgyakat, míg Tim szerint a fehér falaknál és egyszerű fa bútoroknál nincs jobb választás. A lakást Tim nem sokkal azelőtt vásárolta, hogy Ildi kiment hozzá, ezért folyamatosan mesélték, hogy még mi mindent akarnak alakítani rajta. Sok bútor például még Tim gyerekkorából maradt meg, mert a lakásvásárlás után nem volt pénz azonnal teljes berendezést is vásárolni (pont mint nálunk…). A nehézségek ellenére szerintem máris kifejezetten barátságos otthont sikerült varázsolniuk, amely úgy tud harmonikus lenni, hogy közben egyértelműen tetten érhető benne mindkettőjük személyisége.

Én nagyon szerettem náluk lenni, és készítettem néhány képet, hogy megmutathassam Nektek is. Íme hát egy magyar lány és egy belga fiú, valamint Csipke cica lakása Antwerpenben.

(Az én legnagyobb kedvenceim ebben a lakásban: a növénytartó asztalkák a növényekkel együtt az ablak előtt, a nappaliban a lámpa, amin kis figurák vannak, az LP lemezek hallgatása, mint műfaj, a rengeteg ablak, és a terasz a kilátással.)

Daniella Witte inspirál engem

Pont most 2 évvel ezelőtt vettük meg A Férjjel életünk első lakását, de még mindig “nincs készen”. Nem tudom, másoknak mennyi ideig tart a berendezés, de saját mentségemre szolgáljon, hogy 1 hónapos gyerekkel költöztünk be ide, és az első évet az ő megismerése, ápolása, szeretgetése töltötte ki szinte 100%-ban, így a lakásra alig maradt idő. Ráadásul mindkettőnk 30 év alatt felgyülemlett cuccai, emlékei, ruhái, könyvei, bútorai álltak halmokban mindenhol, és elképesztő sok időbe és energiába tellett, hogy mindent szétválogassunk, szortírozzunk, visszaadjuk a kölcsönkapott dolgokat, lomtalanítsuk a feleslegeseket, illetve adományboltokba vigyünk el mindent, ami még hibátlan, de már nincs rá szükségünk. Közben persze próbáltuk berendezni a szobáinkat, ami szép lassan sikerült. Először a fürdőszoba lett pont olyan, amilyennek megálmodtuk, de ez nem is csoda, mert ugye azt már a beköltözéskori felújításnál ki kellett teljesen alakítani. Aztán jött a hálószobánk, ami kezdettől fogva egy barátságos, kényelmes, meghitt hely mindkettőnk számára. Eleinte Máté is ott aludt velünk, úgyhogy az ő szobája csak nemrégiben készült el teljesen, mostanra, amikor már egyedül alszik nélkülünk, és kifejezetten értékeli és élvezi, hogy saját kis birodalma is van. Szóval a fürdővel, a hálószobánkkal és Máté szobájával már elégedett vagyok. Igen ám, de most jön a neheze! 🙂

A nappalink ugyanis hatalmas, a konyhával egybefüggő, osztatlan tér, van benne kandalló, a kertre néző fala pedig tiszta üveg. Itt egészen mostanáig a gyerekkori bútoraink, a régi irodából örökölt kanapé és egyéb “átmeneti” berendezések voltak, és most jött el az ideje, hogy végre ebből a térből is csináljunk valami számunkra tökéleteset. Nem csak azért, mert mostanra lett újra elég spórolt pénzünk, hogy időtálló bútorokat vehessünk bele, hanem azért is, mert az elmúlt 2 év elég volt ahhoz, hogy “belakjuk”, hogy rájöjjünk mit hogyan szeretünk benne, mi hogy működik jól a gyakorlatban és hogy nem. Nem akartunk 2 éve hirtelen felindulásból venni egy jó drága kanapét, amiről aztán kiderül, hogy nem is jó ide olyannak, amilyen. Mostanra viszont szerintem már eléggé “érezzük” ezt a teret, ráadásul végre valahára találtunk olyan kanapét, amelyet bátran meg merünk venni, mert strapabíró, mosható a huzata, ágyazható és végtelen variációra ad lehetőséget, ha az eredeti elrendezésében esetleg mégsem válna be. Ez az IKEA új Söderhamn kanapéja, de nem a katalógusban lévő világoskék változat, mert A Férjnek az a szín nagyon nem tetszett, ráadásul az a huzat nem is mosható, ami egy 2 éves gyerek mellett szerintem öngyilkosság. Mi a szürkét vesszük belőle, és alig várom, hogy már itthon legyen. Háromszor mentünk vissza kipróbálni, ráülni, ráfeküdni, és elképesztő kényelmes! A legjobb érzés pedig az, hogy tényleg bármikor variálhatjuk, nem egy elmozdíthatatlan darabról van szó, aminek örökre ugyanúgy kellene kinéznie. (Imádjuk a sarokkanapék kényelmességét, de eddig azért nem mertünk soha venni, mert ha nincs hatalmas házad, akkor azt aztán tényleg nem nagyon tudod máshogy elrendezni, mint ahogy eredetileg gondoltad.)

Szóval, hogy végre Daniella Wittére is rátérjek: mióta kiválasztottuk a kanapét, a kevés szabadidőmben mást sem csinálok, mint nappali-inspirációs képeket nézegetek a neten, tervezgetem, hogy milyen is lesz majd. Ezen kutakodás közben bukkantam Daniella képeire, a saját nappalijáról, amely nagyon sok ponton egyezik azzal, amilyen nálunk lesz: sötét fa parketta (még az elrendezése is ugyanaz, mint nálunk), hívogató kanapé, sok-sok puha párna, nagyon puha szőnyeg, haragoszöld növények. Nálunk nem lesz minden ennyire fehér, mert bár nagyon tetszik nekem, Máté mellett őrültség lenne bevállalni. És nem lesz szarvasagancsunk sem, mert ettől a mániától kifutok a világból, arról nem is beszélve, hogy halott állatoknak én semmilyen porcikáját nem látnám a lakásomban szívesen.

De az egész érzés, a pihe-puha kényelem, ami ezekből a képekből átjön, az pont valami olyasmi, amilyen nálunk is lesz!