Filozófikus post következik: szabad-e vajon álmodozni…? Mostanában többször töprengtem ezen, mikor a blogon látható házak kapcsán mondtátok, vagy írtátok nekem, hol komolyabban, hol viccesebben, hogy “minek ilyeneket nézegetni, mikor úgyis elérhetetlenek számunkra…?” Bevallom őszintén, tőlem nagyon távol áll ez a gondolat. Pedig sokan gondolják így. Végigolvastam az álmodozásról szóló idézeteket a citatumon, és markánsan két csoportra oszthatóak: elengedhetetlennek, vagy épp ellenkezőleg, üldözendőnek tartják az álmodozást.

“Az álmodozás felüdíti a fáradt gondolatokat, akárcsak az éjjeli eső az út letaposott füvét. Az álmodozás a gondolkodás vasárnapja.” (Henri Frédéric Amiel)

“Ha nincs kitartásod álmodozni, nem lesz erőd harcolni sem.” (graffiti)

“Az egyetlen hely, ahol az álmod lehetetlenné válik, a saját gondolkodásodban van.” (Robert Harold Schuller)

VAGY

“Nincs bocsánat a céltalanul álmodozóknak, mert ők csak maguk elől és felelősségük elől menekülnek.” (Richard David Precht)

“Az álmodik, akinek hiányzik valami az életéből. Aki nem álmodozik, az egy életre kelt álomban él!” (Adam Lambert)

“Semmit nem kaphatsz attól az elérhetetlentől, akit csak érzékeiddel vágysz, és megkeseríti álmatlan éjszakáidat, amint éhes kutyád sem ér semmit a hús képével.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Most akkor mi az igazság…?

Az összes elolvasott idézet közül Müller Péter szavai állnak a legközelebb ahhoz, ahogy én gondolom: “Álmodni, elképzelni, erőnkkel szabadon játszani és tervezni, reménykedni és várni a beteljesülést: a legnagyobb öröm. De a megvalósulás már korlátozás.” Pontosabban én inkább azt mondanám: az erőszakos megvalósítani akarás már korlátozás. Az a korlátozás, ha úgy kezeled az álmokat, hogy azok beteljesülését a boldogságod szükségszerű feltételévé teszed. Ha eldöntöd, hogy mondjuk egy hely, vagy egy ház annyira gyönyörű, hogy sosem lehetsz boldog, ha nem jutsz el ide, vagy ha nem lakhatsz benne. Ha nem állsz meg ott, hogy felsóhajts: “ó, de szép!”, hanem azzal folytatod: “de kár, hogy én ezt soha nem érem el.”

Én nem akarok eljutni azokra a helyekre, amelyeket mutatok itt Nektek ezen a blogon. Nem akarok ilyen házakban élni. Ha megtörténik valaha, örülni fogok neki, de nem teszem ettől egy másodpercre se függővé a saját boldogságom. Az én boldogságom sokkal inkább emberekhez kötődik. A családom, a barátaim, ők a fontosak a boldogságom elérésében, nem utazások vagy álomházak. Álmom eljutni Japánba, de nem vagyok boldogtalan, hogy még nem sikerült, és nem leszek boldogtalan, ha sose fog sikerülni. Miért kell a kettőt összekötni…? Miért nem lehet az álmokat meghagyni inspirációnak, törekvésnek, az elérés esetén önfeledt örömforrásnak…? Miért kell megkeseríteni őket a gondolatainkban hozzákötött teljesítéskényszerrel…? Aki ezt teszi, saját magával szúr ki szerintem…

Ha nem nézek képeket álomutazásokról, álomházakról, álomruhákról, akkor azok nem is léteznek…? Ha pedig nézek, akkor már biztosan boldogtalan leszek, ha én nem juthatok el oda, nem lakhatok benne, nem vehetem fel…? Dehogy! Hogy boldogtalan leszel-e tőle, vagy sem, az a saját döntésed.

Nekem ugyanakkora élményt jelent bemutatni Nektek teljesen “hétköznapi” emberek teljesen “hétköznapi” lakásait, mint ahogy Nikiét mutattam, vagy a belga-magyar pár otthonát, vagy a nagymamámék házát. SŐT, igazából ezeket imádom a legjobban. Bennem ez a két irány teljes békében él egymással. Nem érzem azt, hogy kevésbé értékelném az ő lakásaikat, vagy a saját otthonomat, ha látok olyan házakat, mint pl. ez, amit most fogok mutatni. Viszont a saját otthonomban élve nem hiszem, hogy engem ne érdekelhetne, hogy a világ legkülönbözőbb tájain milyen építészeti csodák születnek, vagy milyen csodálatos tájak léteznek.

De hogy egészen gyakorlatias érveket is mondjak: 1) vannak olyan olvasók, akik kifejezetten ezekért az álomházakért látogatják az aranyhalat, akiknek minél elképesztőbb házakat mutatok, annál szívesebben jönnek ide vissza 2) a legelképesztőbb házakat nézegetve is el lehet lesni olyan trükköket és megoldásokat, amelyek egészen könnyen reprodukálhatóak a legkisebb pénztárcából is, vagy amelyekre sose gondoltál volna, pedig nagyon jól fognak jönni, mikor egyszer majd a saját házadat építed…

Egy szó, mint száz: szerintem álmodozzatok egészen nyugodtan, csak ne az életeteket utána megkeserítő feltételekkel! Becsszóra ígérem, hogy ebből nem lehet baj! 😉

Casa La Punta (Punta Mita, Nayarit, Mexikó)
építész: Elías Rizo Arquitectos
épült: 2012
forrás: HomeDSGN