járnál ilyen oviba?

Lassan már külön szekciója lesz ezen a blogon a színekben tobzódó, gyerekeket szolgáló épületeknek, annyira rajonok értük. Ebbe a kalapba kerül most a párizsi Ecole Maternelle Pajol is, a Palatre et Leclere Architects iroda munkája.
Kisgyerekes mamaként felmerült bennem a kérdés, hogy vajon hány napig tarthat ide “beszoktatni” egy lurkót…? Nem hiszem, hogy túl sokáig… 😉

Via: The Cool Hunter

gyermekkórház a jövőből

Az élet bizony nálunk is zajlik, és mostanában nem éppen a legvidámabb formájában, ezért sincs nagyon időm és energiám írni. Sokat jártunk már idén különféle kórházakban, és mivel most az ebéd utáni kávé mellett épp ráérek picit, gondoltam, adózok az álmodozásnak, és ebben a témában keresek valami lenyűgözőt a neten. Így bukkantam Phoenix város gyermekkórházára, amely a HKS Architects nevéhez fűződik.

Na ez tényleg lélegzetelállító szerintem, bár kíváncsi lennék gyerekek véleményére is, hogy mit mondanak róla. Mert valahogy a rengeteg szín, az élő virágok és a puha szövetek ellenére mégis kicsit rideg számomra az összkép. Lehet, hogy csak azért, mert nem természetes fényben készültek a képek, gondolom, hogy a színes fények jobban érvényesüljenek rajta. Meg alig látok a képeken ablakokat, azt hiszem, ez zavar még nagyon, én mindig rosszul érzem magam olyan helyiségekben, ahol nincsenek nagy ablakok, legyenek bármilyen hatalmas terek is. Na mindegy, ezek az én hülye nünükéim, ettől még az állam leesne nyilván, ha az én gyereke(i)met kezelnék ilyen körülmények között…

De hogy ne legyünk telhetetlenek, én már annak is NAGYON örülök, hogy gyakorlatilag akármilyen egészségügyi intézményben voltam eddig Mátéval, mindenhol színes figurák voltak a falakra festve, és mindenhol voltak játszósarkak, úgyhogy a mi gyerekkorunkhoz képest is már hatalmas a fejlődés e téren itthon! Részemről anyaként köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy kisegér felfestésével tett valaha azért, hogy ezek a kis lurkók ne rémisztő fehér falak között legyenek kénytelenek gyógyulni! Ha az a szint, ami ezeken a képeken látható, nálunk egyelőre gyakorlatilag elképzelhetetlen is, pusztán ezek a falfestmények és játszósarkak önmagukban annyira nagy segítséget jelentenek, ami megfizethetetlen, mikor az ember gyereke beteg!

Forrás: Archdaily

szivárvány-sportcsarnok

Egy korábbi postban már írtam arról, honnan is ered a rajongásom a színes épületekért, különösen, ha gyerekekkel vannak kapcsolatban. Íme egy újabb klassz példa, a KOZ architectes nevéhez fűződő LE RUBAN ifjúsági központ és sportcsarnok Saint-Cloudban.

Az 1999-ben Christophe Ouhayoun és Nicolas Ziesel által alapított francia építésziroda eddig 63 pályázaton és tenderen indult, ebből 24-et meg is nyertek, melyből 14 ténylegesen fel is épült. A LE RUBAN is így született: egy 2003-ban kiírt pályázat eredményeképpen 2008-ban vehették birtokba a gyerekek.

Manapság mindenki folyton arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire tunyák és mozgáshiányosak a gyerekek. Nyilván ennek kismillió oka van, de biztos vagyok benne, hogy legalább egy ici-pici fokkal könnyebb lenne rávenni őket a mozgásra, ha ilyen vidám és barátságos környezetben tehetnék. És ha anyagiak híján nem is bízzuk meg KOZ-ékat vagy más híres építészt egy vadiúj épület tervezésével, legalább a falakat akár mi is színesre festhetnénk! 😉

színek közt jó lenni

Gyerekkoromban 2 évig Brazíliában éltünk és ott francia iskolában jártam. Az osztálytermünkben mindenkinek saját kis asztalkája volt, mindegyik más színű. A terem végében volt egy sarok, tele színes párnákkal, ahová leülhettünk beszélgetni. A könyvtár szintén színes párnákkal volt teli, még a legvásottabb gyerekek kedvét is meghozta az olvasáshoz. A könyveink telis-tele voltak színes képekkel és rajzokkal, a füzeteinkbe sokszor magazinokból kivágott fotókat ragasztgattunk.

1989-ben jöttünk haza, 3. osztályos lettem egy magyar iskolában. Minden pad zöld volt, párnák sehol, a szürke tankönyvekben legfeljebb fekete-fehér képek. A tanárokat nem tegezhettük és az óra elején jelenteni kellett, amit a francia iskolában soha.

Szerencsére azóta ez a helyzet már itthon is változott, egyre színesebbek a könyvek és az iskolák, még ha annyira talán nem is, mint a fiatal finn építészpáros, Hilla Rudanko és Anssi Kankkunen műve, egy kis kambodzsai falu iskolája.

2010 tavaszán az Aalto egyetem design kurzusa keretében utaztak ki Kambodzsába, és tervezték meg az épületet, hogy segítsenek a falu lakóin, akik gyakorlatilag semmilyen közösségi épülettel nem rendelkeztek. Az iskolai feladat túlnőtte önmagát, és támogatók segítségével sikerült ténylegesen fel is építeni a két fiatal tervét kizárólag helyi munkások és helyi alapanyagok felhasználásával.

Az iskola időközben a falusiak kedvenc közösségi központjává vált, ünnepségeket, a helyi felnőtteket is oktató kurzusokat tartanak benne, és akkor is itt gyűlnek össze, ha fontos kérdésekben kell döntéseket hozniuk.Az én szívemhez nem csak a színei miatt, hanem pont ezért is közel áll, mert nagyon lelkesedek az olyan ötletekért, amelyek képesek felpezsdíteni egy-egy település lakóinak életét.

Forrás