egy zöldfülű lakberendezés-rajongó naplója
Nem is egy barátom van, akikkel imádjuk a klassz filmplakátokat. Elsősorban Nekik (és nem utolsósorban Nektek) küldöm az osztrák designer, Albert Exergian tévésorozat-plakátjait.
Keressétek meg a kedvenc sorozataitokat, és mosolyogjatok egy nagyot! 😉
És legvégül a szerintem legcukibb! 🙂 🙂 🙂
Van még egy csomó itt, ahol mellesleg vásárolni is lehet belőlük.
(Via: Happy Interior Blog)
Vannak olyan lakások, ahová jó belépni. Mondhatnám azt is, hogy vannak olyan emberek, akiknek a lakásába jó belépni. Amikor ilyen helyeken járok, mindig elhatározom, hogy – amennyiben a házigazda megengedi – csinálok néhány képet és felteszem ide. Mert klassz dolog gyönyörű és elérhetetlen házakat nézegetni, de legalább annyira izgalmas bepillantani a saját kis környezetünk meghitt zugaiba is – legalábbis szerintem. Néhány barátomat már meg is kérdeztem, hogy mit szólnának hozzá, ha a náluk készült képek megjelennének ezen a blogon, és szerencsémre voltak köztük olyanok, akiknél nem ütköztem ellenállásba. Ezért nagy örömömre megkezdhetem ezt a kis sorozatot végre, dokumentálandó hogyan is éltünk itt Európában a XXI. század hajnalán…
::
Nikit lassan 6 éve ismerem, mikor először beszélgettünk – az interneten keresztül – még Londonban élt. Ott tanult ugyanis díszlet- és jelmeztervezést. Most Budapesten él, és szinte minden érdekli, amiben akár csak egy kicsit is kreatívkodhat. Ez látszik a lakáson is, amelyikben most lakik: a tulajdonos régi, kopott bútorait, és a nappaliban a sötét parkettát például egy vödör rég lejárt fehér festékkel átfestette, aztán falaveleket ragasztott rájuk. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy vidám és csajos atmoszférát teremtsen egy szempillantás alatt.
Az egész lakást belengi a saját kezű művészet légköre, mindenhol fel-felbukkannak Niki fotói, rajzai, kézimunkái. Én ma azért mentem át hozzá (Mátéval együtt), hogy felvarrjak egy színes csíkot a fehér ágytakarójára, ami szintén Niki ötlete volt. Minden barátot 1-1 ilyen színes csík szimbolizál: mi felvarrjuk az általunk választott színű fonalat, közben pedig kapunk fincsi teát és beszélgetünk egy nagyot. Ez az ötlet egyébként nagyon jellemző Nikire, ő az az ember, aki még felnőttként is a saját kézzel készült ajándékokat szereti a legjobban – akár ő adja, akár ő kapja. Rólam például festett egy képet meglepetésként, amikor még várandósan nagy pocakom volt, ki is van téve Máté szobájában.
Az egyik fotón láthattok egy ollót, amire rá van csomózva egy kis ruhaanyag – Angelina Jolie egyik ruhájából származik. Ugyanis túl hosszú volt, és megkérte a jelmezeseket, hogy vágjanak le az aljából. Így a levágott darab megmaradt emlékbe Nikinek, aki együtt dolgozott Angelinával az A vér és a méz földjén forgatásán. Ez persze csak amolyan érdekesség, egy kis kulisszatitok, egy szalagnyi darab Niki életéből, amibe most nyerhettek egy kis bepillantást.
Az isteni teát pedig ezúton is köszönöm! 😉
::
Sokat gondolkoztam, hogy színesben, vagy fekete-fehérben tegyem-e fel a képeket. A színesek ugyanis sokkal jobban visszaadják azt az érzést, amilyen Niki lakásában lenni, a fekete-fehérek viszont sokkal erőteljesebbek. Ha csak a színeseket tenném fel, sajnálnám a fekete-fehéreket, amik nekem nagyon tetszettek, ha meg csak a fekete-fehérek lennének láthatóak, félrevezetnélek Titeket Niki személyiségét illetően. Máskor valamelyik irányba könyörtelen vagyok, de ezúttal egyáltalán nem tudtam ezt eldönteni, úgyhogy íme ugyanaz még egyszer, immár feketén-fehéren. 🙂
Az előző bejegyzéshez érkezett hozzászólás irányította a figyelmemet erre az elképesztő könyvre, amiről én még nem hallottam, de feltétlenül meg szeretném mutatni Nektek, hátha Ti sem, mert ezt muszáj látni egyszerűen!
A szerzője, James Mollison 1973-ban született Kenyában, majd Angliában nevelkedett, ahol filmművészetet, designt, fotográfiát tanult. Innen Olaszországba költözött és a Benetton kreatív boszorkánykonyhájánál, a Fabricánál kezdett dolgozni. Munkái számtalan világhírű lapban jelentek meg a Colors magazintól, a The New York Timeson át, a Guardianig, vagy a Le Monde-ig.
Ő maga így ír erről a könyvről: “A Where Children Sleep a világ legkülönbözőbb pontjain élő gyermekekről mesél a portréjukat és a hálószobájuk fényképét bemutatva. Amikor a Fabrica megkért, hogy álljak elő egy ötlettel a gyermekjogok témakörében, egyszercsak eszembejutott a saját egykori hálószobám, és eltöprengtem azon, mennyire meghatározó volt a gyermekkoromban, mennyire tükrözte azt, hogy mim volt és hogy ki voltam. Arra gondoltam, hogy rá lehetne irányítani a figyelmet a gyermekeket érintő szociális kérdések és komplex helyeztek némelyikére például azáltal, ha bepillantunk a legkülönfélébb körülmények között élő gyermekek hálószobáiba. Az első perctől célom volt, hogy ne csak a fejlődő világ “nélkülöző gyermekeiről” szóljon a projekt, hanem ennél legyen sokkal befogadóbb, mindenféle körülmények között élő gyermekeket bemutatva. Úgy tűnt, lenne értelme annak is, hogy magukat a gyerekeket is lefényképezzem, de a szobáiktól külön, semleges hátteret használva. Azt találtam ki, hogy a hálószobákról készült képek mutatnák be a gyerekek tárgyait és kulturális körülményeit – vagyis azokat a részleteket, amelyek elkerülhetetlenül jelzik az emberek egymástól való különbözőségét -, ugyanakkor a gyerekek maguk egyéni portrékon jelennének meg, egyenlőekként, csak mint gyerekek. (…) A könyv 9-13 éves gyerekek számára készült azzal a céllal, hogy felkeltse az érdeklődésüket a világ más tájain élő társaik iránt, ráirányítva a figyelmüket az őket érintő szociális kérdésekre, miközben egyúttal komoly fotográfiai tanulmányként szolgál a felnőtt közönség számára is.”
Nem szeretnék itt nagy filozofálgatásba kezdeni, pedig annyi minden eszembe jutott a képeket látva…
Vajon egészséges-e abszurd mesevilágokban élni, teljesen elszakadva a realitástól…?
Vajon könnyebb vagy nehezebb az Élet nagy kihívásaival megküzdeni, ha valaki hatalmas szívósságot igénylő, ugyanakkor az önfeledtségnek már egész pici kortól minimális teret adó körülmények között nő fel…?
Vajon támaszthatunk ugyanolyan erkölcsi és egyéb elvárásokat olyasvalakivel szemben, aki születésétől fogva folyamatos életveszélyben él, mint aki pihe-puha biztonságban…?
Vajon lehet még toleráns felnőtt a kisfiúból, aki a szobájával együtt az utolsó képen látszik…?
És vajon nekem máris előítéleteim vannak…?
Kaya, 4 éves, Tokió, Japán
Ahkohxet, 8 éves, Amazónia, Brazília
Dong, 9 éves, Yunnan, Kína
Bilal, 6 éves, Wadi Abu Hindi, Ciszjordánia
Joey, 11 éves, Kentucky, USA
Ez csak néhány példa, nem is merek többet átcsempészni, de feltétlenül nézzétek meg nagyban is ezeket és még jópárat itt: JamesMollison.com.
Vagy, ahogy én teszem, rendeljétek meg a könyvet Ti is mondjuk az Amazonon.
Ha majd lesznek már akkora gyerekeim, akik értik, egészen biztosan végignézegetem velük, és nagyon kiváncsi leszek a véleményükre…
/A commentelő Blutának pedig ezúton is NAGYON KÖSZI a tippet! 🙂
Az élet bizony nálunk is zajlik, és mostanában nem éppen a legvidámabb formájában, ezért sincs nagyon időm és energiám írni. Sokat jártunk már idén különféle kórházakban, és mivel most az ebéd utáni kávé mellett épp ráérek picit, gondoltam, adózok az álmodozásnak, és ebben a témában keresek valami lenyűgözőt a neten. Így bukkantam Phoenix város gyermekkórházára, amely a HKS Architects nevéhez fűződik.
Na ez tényleg lélegzetelállító szerintem, bár kíváncsi lennék gyerekek véleményére is, hogy mit mondanak róla. Mert valahogy a rengeteg szín, az élő virágok és a puha szövetek ellenére mégis kicsit rideg számomra az összkép. Lehet, hogy csak azért, mert nem természetes fényben készültek a képek, gondolom, hogy a színes fények jobban érvényesüljenek rajta. Meg alig látok a képeken ablakokat, azt hiszem, ez zavar még nagyon, én mindig rosszul érzem magam olyan helyiségekben, ahol nincsenek nagy ablakok, legyenek bármilyen hatalmas terek is. Na mindegy, ezek az én hülye nünükéim, ettől még az állam leesne nyilván, ha az én gyereke(i)met kezelnék ilyen körülmények között…
De hogy ne legyünk telhetetlenek, én már annak is NAGYON örülök, hogy gyakorlatilag akármilyen egészségügyi intézményben voltam eddig Mátéval, mindenhol színes figurák voltak a falakra festve, és mindenhol voltak játszósarkak, úgyhogy a mi gyerekkorunkhoz képest is már hatalmas a fejlődés e téren itthon! Részemről anyaként köszönöm mindenkinek, aki akár csak egy kisegér felfestésével tett valaha azért, hogy ezek a kis lurkók ne rémisztő fehér falak között legyenek kénytelenek gyógyulni! Ha az a szint, ami ezeken a képeken látható, nálunk egyelőre gyakorlatilag elképzelhetetlen is, pusztán ezek a falfestmények és játszósarkak önmagukban annyira nagy segítséget jelentenek, ami megfizethetetlen, mikor az ember gyereke beteg!
Forrás: Archdaily
Emlékeztek még a – bemutatkozásomat leszámítva – legeslegelső bejegyzésemre, mikor indítottam a blogot…? Egy gyönyörű minimál házról szólt, amely tavaly épült Budapesten.
Képzeljétek, az a ház nyerte idén az Év Homlokzata Pályázatot!
Ezek szerint jó szemem volt hozzá totál amatőrként! 😉
Ahogy a Facebookon is írtam, szívből gratulálok az építészeknek, a kivitelezőknek és a tulajdonosoknak is!
(Fotó: Bujnovszky Tamás)
szögletes aranyhal 
legutóbbi hozzászólások