A házak többsége, amiket eddig itt mutattam Nektek mondjuk hogy a “modern minimál” stílust képviseli, már amennyire én ezt meg tudom ítélni. De nehogy azt higgye bárki, hogy engem csak az egyenes vonalak, a lapos tetők és kietlen terek hoznak lázba. Egyszer már írtam a minimállal való kapcsolatomról, hogy mi tetszik benne és mi nem, úgyhogy azt nem szeretném ismételni. Helyette viszont most nézzétek meg ezt a házat, ami talán csak annyiban felel meg annak, amit én a minimálban szeretek, hogy ebben is nagy és átlátható terek vannak. De egyáltalán nem ez izgat benne, sokkal inkább az az érzés, ami hatalmába kerít, mikor nézem róla a képeket: hogy meg akarok itt fogni mindent! Végig akarom simítani a kezem a konyhában lévő fa asztalon, el akarom húzni a nehéz függönyöket, be akarok feküdni a kádba, mezítláb akarok sétálni a hálószobában, lógatni akarom a lábam a vízbe a kertben, és le akarok huppanni arra a kerek puffra a nappaliban. Egyszerűen minden részlete mágnesként vonz, hogy kézzel, lábbal, bőrrel hozzáérhessek…

De nem csak ez fogott meg benne, hanem az is, ahogy Maire-Laure Helmkampf és férje vegyítették a modern anyagokat, bútorokat, ötleteket a régivel és a hagyományossal, mikor ezt az ősöreg dél-franciaországi házat felújították és saját ízlésükre formálták. Nagyon nem szeretem, mikor régi épületeket úgy újítanak fel, hogy azok teljesen elveszítik a kapcsolatukat egykori önmagukkal, ugyanakkor a teljesen eredeti formájukban és berendezésükben meghagyott régi házakat leginkább csak skanzen-szerű helyeken tudom elképzelni, élni annyira nem szeretnék bennük. Maire-Laurék azonban szerintem pont úgy tartották meg a régit és pont annyira csempészték bele az újat, hogy olyan környezetet varázsoltak, amit átitat a tradíció, de ami egyúttal nagyon élhető és nagyon izgalmas a modern ember számára is.

Egy szó, mint száz, íme egy nem minimál, amiért rajongok, úgy, ahogy van…