Mint tudjátok, ez alapvetően egy lakberendezésről, építészetről, a körülöttünk lévő környezet szebbé tételéről, harmonikus vagy különleges terek bemutatásáról szóló blog, és ilyennek is szeretném megtartani. Ugyanakkor – tekintettel arra, hogy meglehetősen nyitott vagyok a világ történéseire, és kifejezetten szeretem megvitatni az engem különösen foglalkoztató kérdéseket – már sokszor előfordult, hogy azt éreztem egy-egy teljesen más témáról, hogy írnom kellene róla itt. Egyelőre mindig ellenálltam a kísértésnek. Nem tudom, hogy jól tettem-e, ennyire még nem ismerlek Benneteket, hogy tudjam, jobban szeretnétek-e, hogy szigorúan a témánknál maradjunk, vagy “megengeditek”, sőt akár esetleg kifejezetten értékelnétek is, ha másról is olvashatnátok az aranyhalon. Lehet, hogy nagyot kockáztatok azzal, hogy most bizony írni fogok egy a lakberendezéssel még távolról sem összekapcsolható témáról, de vállalom ezt a kockázatot, mert ez is én vagyok, és mert legalább majd most kiderül, hogy mennyire vagytok nyitottak rá, ha néha eltérek a tárgytól.
A múlt héten Angelina Jolie vallomása kapcsán kialakult társadalmi vitában ugyanis egész egyszerűen nem bírom ki, hogy ne tegyem hozzá a magam álláspontját.
Anélkül, hogy tényszerű részletek taglalásába mennék, annyit elárulhatok, hogy sajnos a rák többszörösen jelen van az életemben. Közelebbi és távolabbi családom több tagja “átesett” már rajta legalább egyszer, aminek következtében az elmúlt 10 évben rengeteget informálódtam, kérdeztem, olvastam és töprengtem a rákról. Előrebocsájtom: én az élet legtöbb területén “az arany középutak embere” vagyok: nem szeretem a szélsőséges nézőpontokat, legtöbbször automatikus ellenállást váltanak ki belőlem. Így történt ez a rákkal való kapcsolatomban is: se nem hiszem azt, hogy ez kizárólag egy orvosi probléma, amelynek gyógyítása műtétekkel, gyógyszerekkel történő kezelésekből áll csupán, sem nem hiszek abban, hogy az egyes esetekben a klasszikus orvostudomány eredményeit totálisan figyelmen kívül hagyni kívánó alternatív terápiák jelentik az egyedüli megoldást. Az én meggyőződésem az, hogy meg kell próbálni mindkét irányzat eredményeit figyelembe venni, és a rákot egy olyan betegségként kezelni, melynek testi és lelki aspektusai egyaránt vannak, és melyekkel egyaránt foglalkozni kell.
Tudom, és elfogadom, hogy vannak, akik csak az egyik útban és vannak, akik csak a másikban hisznek. Olvastam például Beata Bishop Ideje a gyógyításnak című könyvét, amelyben gyakorlatilag minden klasszikus orvosi megközelítést elvet, és az őt is meggyógyító (gyakorlatilag csak nyers, vagy legfeljebb párolt zöldségek, illetve zöldséglevek fogyasztásán alapuló) Gerson-diéta erejét hirdeti. Ugyanakkor többször beszéltem a rákot genetikai oldalról megközelíteni próbáló orvosokkal is, akik megbetegedési és meggyógyulási százalékokban és valószínűségekben gondolkoztak, meg olyanokkal is, akik évtizedek onkológiai tapasztalatai alapján sem tulajdonítanak az étrendnek különösebb jelentőséget. Olvastam Simonton könyveit melyek a rákkal, és a rákkal küzdők, valamint környezetük pszichológiájával, a nekik nyújtandó lelki támogatással foglalkoznak. Jártam Hellinger-terápián, ahol próbáltuk feldolgozni az én életem rákkal kapcsolatos kérdéseit, de hónapokon át résztvettem klasszikus pszichoterápián is ugyanezzel a céllal, és voltam kineziológusnál is, sőt azt is tudom személyes tapasztalatból, hogyan működik a spirituális választerápia. Olvastam rengeteg rákos diétáról szóló könyvet, melyek jól összezavartak, mert gyakran a “tudomány legújabb eredményeire”, illetve “a legősibb gyógymódokra” történő hivatkozással egészen más ételeket engednek és tiltanak enni. Láttam számtalan videót rákkal küzdő emberek önvallomásairól, és próbáltam érzékenyen reagálni a környezetemben lévő rákkal küzdő emberek rezdüléseire. Hívő ember vagyok, minden nap imádkozom, és meditálni is próbálgatok. A családunkon belüli használati tapasztalatból ismerem már a Culevitet, az Avemart, a COD-teát, a Tahiti Nonit, a G3-at, az Omega 3-at, a Varga-féle gyógygombákat, a KAQUN oxigénnel dúsított vizet és az ASEA-t is.
Mindezt csak azért írtam le, hogy megpróbáljam érzékeltetni: azt hiszem, elég sok mindent tudhatok, vagy legalább vélhetek tudni arról, hogy a rákot illetően jelenleg milyen irányzatok, tanítások és kezdeményezések vannak jelen a világban a legalternatívabb megközelítéstől a legortodoxabbig. Nem mondhatni rám, hogy akár az egyik, akár a másik irányba elfogult lennék. (A hozzám legközelebb álló könyv mindezidáig épp a mindkét irányzatra nyitott megközelítés miatt David Servan-Schreiber A rák ellen című könyve, amit nagyon melegen ajánlok mindenkinek, akit érint a rák és még nem olvasta!)
Amikor Angeline Jolie vallomását olvastam, az volt a legeslegelső gondolatom: atyaég, de bátor ez a nő! Bátor, mert alávetette magát egy olyan műtétnek, amitől szerintem elsőre minden nő hátán a jeges borzongás fut végig. Bátor, mert mindezt egy párkapcsolatban élve tette meg. És bátor, mert a világ egyik első számú szexszimbólumaként a nyilvánosság elé állt és elmondta a saját történetét, amivel – biztos vagyok benne – nagy köveket szakasztott le maszektómián már átesett vagy épp arra kényszerülő nők tízezreinek szívéről. Bevallom őszintén, Angeline Jolie nekem lassan egy évtizede az egyik leghitelesebb világsztárnak számít, tisztelem azért, hogy 6 gyereket nevel és hogy a világ minden táján a legkülönfélébb társadalmi problémákra próbálja felhívni a figyelmet. Nem tartozom azok közé, akik egy feltűnősködő sztárocskának tartják őt, korántsem. Pláne mióta egy barátnőm hónapokig dolgozott vele filmjének magyarországi forgatásain és a lehető legpozitívabban nyilatkozott róla és Brad Pittről, ami csak megerősítette a saját megérzéseimet.
Az elmúlt pár napban azonban megdöbbentett, hogy milyen elképesztő mértékű felzúdulás követte a vallomását, és hogy ez emberekből mekkora indulatokat volt képes kiváltani. Íme néhány példa, mellyel én találkoztam:
“Emberek, egy halom kioperálható részünk van, ami nélkül vígan el lehet lenni!!! Ez öncsonkítás, feltűnösködés, nem empátia, félelem és ragaszkodás a gyerekeihez. Ez abnormitás! Az én nagyanyám is mellrákban halt meg, de minden nőrokonomnak helyén a melle. meg az esze is, vagy csak nincs ennyi fölösleges pénze, ami idiótává tesz.”
“Korábban meg agyműtéte volt, mikor is az agya egy részét távolították el sikeresen…..? Minden eshetőségre felkészülve, nehogy agytumor legyen a halála oka.”
Mielőtt továbbmennék, elmondom, hogy én vettem a fáradságot, hogy eredeti angol nyelven elolvassam, amit melleinek eltávolíttatása kapcsán írt a New York Timesban. Aki ezt elolvasta, az tudja, hogy egyetlen szóval nem tanácsolta azt, hogy a nők tömegei vágassák le a mellüket. Szó szerint ezt írta:
“Remélem, ez az írás segít minden nőnek, aki olvassa, hogy tudja: vannak választási lehetőségek. Szeretnék bátorítani minden nőt, hogy ha a családjának történetében mellrák vagy petefészekrák előfordult, akkor keressék fel azokat az orvosi szakértőket, akik segítséget tudnak nyújtani számukra az életük ezen területén, hogy tájékozott döntést hozhassanak.
Elismerem, hogy számtalan holisztikus doktor dolgozik a műtéti beavatkozás alternatíváin. Amint itt lesz az ideje, a Pink Lotus Rákközpont weboldalára fel is fog kerülni az az étrend, amelyet én magam is követek. Remélem, ez nőtársaim számára segítségül fog szolgálni. (…) Azért döntöttem úgy, hogy a saját történetem nem tartom titokban, mert számtalan nő van, aki nem tudja, hogy lehet, hogy a rák árnyékában él. Azt remélem, hogy ők is képesek lesznek elvégeztetni a génteszteket és amennyiben azt az eredményt kapják, hogy magas kockázatúak, tudni fogják, hogy számukra is komoly választási lehetőségek léteznek.”
És akkor a lényeg, amit én gondolok minderről:
1) Miért nem hagyjuk meg egy embernek, tiszteletben tartva a saját emberi méltóságát, hogy a saját és családja életére vonatkozóan maga hozzon döntést..?
2) Miért kell dühödten és kifejezetten gúnyosan reagálni, ha nem értünk vele egyet…?
3) Miért nem tudjuk elhinni róla, hogy alaposan átgondolta a kérdést, és a saját maga által fontosnak tartott szempontok súlyozásával döntött, ahogy döntött, vállalva a döntésével járó következményeket…?
4) Miért nem lehet intelligensen elmondani a véleményünket pro és kontra, anélkül, hogy ítélkeznénk felette…?
Nem vagyok sem orvos, sem holisztikus gyógyító, sem pszichológus, de családtagként többszörösen érintett vagyok, és ez alapján, a saját tapasztalataimból kiindulva azt gondolom, hogy minden rákkal küzdő embernek a következőkre van szüksége:
1) A lehető legnagyobb empátiára és elfogadásra.
2) Amennyiben úgy érezzük, hogy akár az életmód, akár az étrend területén, akár valamilyen gyógymód, csodamódszer vagy csodakapszula kapcsán rendelkezünk olyan információval, amely segíthet a betegnek, azt – ha kíváncsi rá – mondjuk el neki, vagy tegyük lehetővé a megismerését, ANÉLKÜL AZONBAN, hogy ELVÁRÁST kapcsolnánk az általunk jónak tartott megoldás választásához.
3) Tartsuk tiszteletben egymás méltóságát és bízzunk egymásban annyira, hogy az a beteg, aki élni akar, meg fogja hallani mindazt, amire neki a gyógyuláshoz szüksége lehet.
4) És akárhogy is dönt végül, akármilyen utat is választ, ha már döntött, segítsük és támogassuk azon az úton, amely szerinte a gyógyulásához vezethet.
Aminek szerintem semmi értelme, az az erőszak, a gúny, és a beteg által választott megoldás megvetése. Nekem is nehéz sokszor visszafogni magam, és nem tanácsolni “erőszakosabban” azokat az utakat, amelyekben én hiszek, mégis legyőzöm az “én mindent jobban tudok” hozzáállást, mert tudom, hogy nálam sincs a mindenható tudás kulcsa.
Ahogy Angeline Jolie sem mondott ilyet, én sem mondom azt, hogy aki mellrákkal küzd, rohanjon a sebészhez és vágassa le. Annyit mondok csupán, hogy tartsuk egymást tiszteletben és engedjük meg egymásnak a saját útját megtalálni, függetlenül attól, hogy egyetértünk-e vele vagy sem. Ha másért nem, hát azért, mert már sokan, sokféleképpen igazolták, hogy a gyógyulásba vetett hitnek óriási jelentősége van a tényleges gyógyulásban, ebből következően pedig aki az ortodox módszerekben hisz, annak lehet, hogy épp az segít majd, aki pedig az alternatívakban, annak az.
A lehetőségek tárháza végtelen, és egyelőre még nem eldöntött kérdés, hogy melyik az egyetlen üdvözítő megoldás, ha van egyáltalán…
hanem mert szerintem több olyan aspektusa is volt a lagzijuknak, ami érdekelheti az én kis designra nyitott olvasóimat.
legutóbbi hozzászólások