Eddig csupa minimál stílusú lakást mutattam, pedig nem csak azokat szeretem. Sőt.

Igazából, amit én a minimálban szeretek, azok olyan dolgok, amelyeket egészen más stílusú helyiségekben is meg lehet valósítani:
– az átláthatóság,
– a rend,
– hogy nem káoszt látok magam körül,
– hogy nincs telepakolva fölösleges tárgyakkal, amiket csak kerülget mindenki, vagy csetreszekkel, amikről állandóan csak a port kell törölni,
– és persze legfőképpen a rengeteg fény, ami általában ezeket a lakásokat jellemzi.
És ebből a listából nehogy azt a következtetést vonja le valaki, hogy nálam mindig minden makulatlan, attól sajnos messze vagyok… 😉

Amit viszont nem szeretek a minimálban (de semmilyen más stílusban sem), az az, amikor teljesen személytelennek hagyják, mikor nem derül ki semmi a lakóiról, mintha a lelkük nem is lenne ott. Mikor például nem tesznek sehová könyvespolcot, méghozzá pusztán azért, mert az manapság “nem trendi”. Könyvek nélkül az én lakásom elképzelhetetlen… (Persze a másik végletet sem szeretem, mikor mindent elárasztanak az egymás hegyén-hátán heverő könyvek, amikhez 10-20 éve nem nyúlt senki.) Aztán szeretem a kényelmes puha párnákat, a színeket, amelyek szintén hiányzanak sok minimál nappaliból, pedig milyen jólesnek a szemnek és a testnek!

Ezért szoktam úgy fogalmazni, hogy ami nekem a kedvencem, az a “barátságos minimál”, még ha ez esetleg totál anti-profin hangzik is. 😉 Aki érti, mire gondolok, annak ígérem, szeretni fogja ezt a blogot!