Teljesen véletlenül bukkantam múlt héten az egy magyar lány brazíliai élményeiről szóló Kalandiparos São Pauloban nevű blogra, ott is konkrétan egy brazil gyerekzsúrokról szóló bejegyzésre. Azonkívül, hogy a szöveget olvasva és a képeket látva persze élénken felelevenedtek a gyerekkori emlékeim, a post egy óriási meglepetést is tartogatott a számomra: eszembe juttatta a BRIGADEIRO-t! Ami nem több, mint egy pofonegyszerű kis brazil csokibonbon, de hogy én mennyit ettem ebből a brazíliai osztálytársaim szülinapjain!!! Rengeteget… Pedig akik ismernek engem, tudják, hogy gyakorlatilag semmi édességet nem eszem, évente max 10 gombóc fagyit, havonta egyszer 3-4 palacsintát, síeléskor 1-1 Sport szeletet, és esténként egy bögre kakakót, de ezzel minden cukorfogyasztásom tényleg ki is van merítve. Nem elvből elsősorban, meg nem is fogyózás miatt, egyszerűen csak soha nem kívánom az édeset, és ha mégis, rögtön utána ennem kell valami sósat, azonnal.
De a brigadeiro! Teljesen lázba hozott az emlékének a felelevenedése, és lelkesen meséltem egyből anyukámnak, aki meg persze magához méltóan még aznap délután prezentálta nekem az első kész adagot…
Nekem mindig az illatok és az ízek hozzák elő a legélénkebben a régi emlékeket. Egyszer például vagy fél órán át álldogáltam egy alkoholos autó mellett egy budai utcán, mert eszembe juttatta a brazil autók illatát – hát most ugyanez történt a brigadeiroval… Beleharaptam, és eszembe jutott Helena, a fölöttünk lakó gazdag diplomatalány, és családjának két bejárónője, akik megállás nélkül sült krumlpit és brigadeirot csináltak neki és a vendéggyerekeknek. Őt életében egyszer engedték le a szülei a homokozóba játszani, hónapokig tartó könyörgésünk eredményeképp, majd persze úgy belefújta a szél a homokot a szemébe, hogy utána hetekig orvoshoz kellett járniuk, és soha többet nem jöhetett le velünk még egyszer… Aztán eszembe jutott Amira, egy arab diplomatacsalád legkisebb lánya, akinek a szemében valami végtelen szomorúság volt a saját 8. születésnapján hatalmas palotájuk medencés kertjében, ahol persze szintén eltüntettük a kis papírkákba csomagolt brigadeirok hegyeit. Azt mondta, azért olyan szomorú, mert nemsokára annyi idős lesz, hogy burkát kell majd viselnie. Gyönyörű, göndör barna haja volt, és szerette szabadon hordani… Eszembe jutott a legjobb barátnőm is, a kanadai-német származású, hosszú szőke copfos Davinia, akivel lelkesen mentünk a szülinapokra együtt, hogy táncoljunk a brazil gyerekek által szinte istennőként tisztelt Xuxa zenéire és persze ehessünk egy kis brigadeirot. Na és Francesco, az olasz fiú, akitől életem első csókját kaptam az iskola udvarán, az épület mögött. Ő kis pufók srác volt, aki végtelen mennyiségű brigadeirot meg bírt enni, ma viszont már ugyanabban az iskolában a gyerekek kedvencének számító csupaizom tornatanár…
Arab, német, görög, brazil, gaboni, kameruni, francia, olasz, elefántcsontparti, kanadai, orosz, magyar, a világ minden tájáról érkezett gyerekek voltunk, fehérek, feketék, szőkék, barnák, vörösek, szívtuk a fantasztikus illatú brazil levegőt, franciául beszéltünk egymással, és brigadeirot ettünk a zsúrokon… Ezek az emlékek mind, mind benne voltak abban az első falatban, amit most ettem először újra huszonsokév után…
::
Bár a saját emlékeim nem tudom Nektek belekeverni a masszába, de magát az édességet azért Ti is meg tudjátok kóstolni, ha felkeltettem az érdeklődéseteket iránta. Anyukám ez alapján a recept alapján készítette el most nekem újra:
Hozzávalók:
1 evőkanál vaj
340 gramm sűrített tej
5 evőkanál kakaópor
kakaós tortadara
A vajat, a sűrített tejet és a kakaóport egy edényben összekevered, majd kis és közepes láng közötti lángon melegíted, állandóan kevergetve (különben leragad). Kb. 5-10 perc alatt eléri a megfelelő állagot, vagyis kellően besűrűsödik (akkor jó, ha látszik az edény alja keveréskor). Kis hűtés után bevajazott kézzel gombócokat formálsz, aztán a csokidarába forgatod a gombócokat. Mikor készen vannak, picit tedd be őket a hűtőbe, vagy más hűvös helyre, mert az állaguknak jót tesz, ha hűlnek egy kicsit.
A mieink akkorák lettek, mint mondjuk egy Mozart golyó, így lett belőlük 28 darab. Lehet persze nagyobbakat is csinálni, a mignonpapírban jobban is mutatnak a nagyobbak, de mivel elég tömény, szerintünk sokkal jobb, ha kicsik a golyók.
Na, milyen lett…? 😉
Bonus track: erre tomboltunk a gyerekzsúrokon, és ez a videó pont abból az évből származik…
szögletes aranyhal 
Az a helyzet, hogy ez tényleg nagyon “minden más”, de a kedvenc postom eddig a blogodról. 🙂 :-*
KedvelésKedvelés
És megírod, hogy miért? Legyen több recept? 🙂 Vagy csak a személyessége tetszett? Vagy a kettő együtt?
KedvelésKedvelés
Nem, egyáltalán nem a recept miatt – ami persze iszonyat csábító, és kicsit mérges is vagyok, mert most baromira nem ehetek ilyen finomságokat, és csorog a nyálam 😉 – hanem a személyessége, a hangulata miatt. Szuperül van megírva, na. Kicsit bele is borzongtam, jólesően. 🙂
KedvelésKedvelés
Akkor jó, mert mostanában egyre több személyes mellékzönge kívánkozik ki belőlem itt, lesz még részed benne… 🙂
KedvelésKedvelés
Csatlakoznék Eszterhez, a hangvétel, a téma, na meg a recept 😀 Nekem úgy tűnik írói vénád a személyes témákban látszik kiteljesedni. Szívesen olvas(nánk) a különleges gyerekkori élményeidről, ami a Te tálalásodban úgyis fog sok pluszt tartalmazni és ez még vonzóbbá teszi az írásaidat. Gondolom Barnus gyerekkora se volt élmények nélkül 😉
KedvelésKedvelés
Kísérleteztem az általad ajánlott brigadeiroval. Egy tubus sűrített tej volt itthon és csak nyuszis Nesquick így fél adag inkább karamelles hatású csokiba hempergetett finomság lett. Annyira csúszott mindenkinek, hogy gyorsan beszereztünk igazi alapanyagokat, holland kakaóport és elkészítettük még aznap az igazi autentikus változatot. Az is isteni lett, bár egész más. Ajánlom azt is! És a bizonyíték: http://dekorella.hu/livi-es-a-brigadeiro/ Köszönöm a receptet és az ajánlást!
KedvelésKedvelés