Máté kuckója

Amikor a mesesarkot megcsináltam ebben a szobában, és írtam róla, hogy mi volt a koncepcióm, megígértem, hogy a szoba többi részéről is teszek majd fel képeket. Nemrégiben fotóztam körbe, csak mivel az előző post is gyerekszobás volt, akartam még vele várni egy kicsit, és más témákról is írni még előtte.

Csakhogy tegnap megszületett az egyik legeslegjobb barátnőm kisfia, és ő (mármint a barátnőm) volt az, aki eddig a legtöbbször kérte, hogy mutassam már meg, milyen lett a szoba (mivel külföldön élnek, és még nem látta).

Úgyhogy akkor íme Máté szobája, elsősorban az újdonsült – szintén kisfiús – MAMÁNAK sok-sok szeretettel!!

(Ricsi külön kérésére pedig nem használtam semmilyen fotós filtert a képekre, remélem, végre elégedett lesz! 😉

Mit hol vettünk?
KIKA: szőnyeg, könyvespolc, falimatricák, falvédő, a matracon a zöld takaró és a párnák, a színes ceruzás, VW buszos és az Eiffel tornyos képek a falon, az A-Z könyvtámaszok
BRENDON: rácsos ágy és pelenkázó
IKEA: rizslámpa, ágynemű, tárolódobozok, kosarak

Nagymamáék háza

Budapesti lány vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, és itt élek évtizedek óta néhány év kihagyással, amelyeket Dél-Amerikában töltöttem. Budapesti lány vagyok, de végtelenül szerencsésnek érzem magam, amiért ennek ellenére közvetlen közelről megtapasztalhattam, milyen vidéken gyereknek lenni. Apai nagyszüleim dunántúliak, anyaiak alföldiek voltak. Két gyökeresen más világ, más ételek, más szokások, más szagok, más tapasztalatok.

Anyai nagymamámék egy alföldi faluban éltek. Kisgyerekkoromban “köves út” hiányában a falusiak téglákat pakoltak ki a sáros utcák nagy mélyedéseibe, hogy a lovaskocsik (és a néhány arra tévedő, ritka hollónak számító autó) végig tudjanak menni rajta. Arrafelé a mi autónk – egy Volkswagen – “Knight Ridernek” számított, a szomszéd gyerekek mind összefutottak a csodálatára, mi pedig ettől a húgommal mások számára izgalmas világutazóknak érezhettük magunkat.

Nagymamáéknak voltak malacaik. Meg kiskacsáik. Meg kiscsirkéik. Volt kutyájuk, macskájuk, és veszélyes kakasuk a hátsó kertben, akihez még én – az anyakocákon lovagolni merő nagy állatbarát – is csak karikás ostorral a kezemben mertem kimenni. Mikor nyaranta náluk töltöttük a szünidő egy részét, fogtam egy kis sámlit, bevittem a csirkék territóriumába, és ott üldögélve órákig csak néztem és simogattam őket. Olyankor az egész külvilág megszűnt a számomra. Sose felejtem el a csipogásuk hangját és a táp szagát, amivel etettem őket.

A nagyiéknál szemét szinte soha nem keletkezett, minden újrahasznosult. A konyhában az egyik asztal alatt volt egy nagy vödör, abba dobáltuk az ételmaradékokat, és amikor megtelt, boldogan rohantam nagypapámmal a malacokhoz és néztem, ahogy nagy élvezettel és csámcsogással pillanatok alatt eltüntetik az egészet.

A nagyiéknál a kertben rengeteg béka mászkált, mindenfelé lehetett találkozni velük. Én nem féltem tőlük, nagy előszeretettel gyűjtöttem szegényeket vödrökbe, aztán persze mindig elengedtem őket, általában a ház piros kerítése előtt az utcán futó kis csatorna oldalában.

A nagyiéknál volt sok furcsa dolog is: egészen kamaszkoromig nem volt a házban WC, csak kint a kertben, igazi budi, amelyet használni nekem, a budapesti lánynak igazi kalandnak számított. Aztán a konyhában nem villanytűzhely volt, de nem is gáz, hanem igazi “sparhelten” főzött nagymamám, és engem lenyűgözött, hogy valódi tűz fölött készülnek az ételek, pláne mert imádtam az illatát. És a “tisztaszoba”… Még kisgyerekként is egyértelmű volt számunkra, hogy az valami szent dolog, ahová nem mehetünk be cipővel. Az ajtaja előtt ott sorakoztak Nagymama és Nagypapa papucsai, azokba bújtak, ha oda be kellett menni.

Nagypapám idén 20 éve halt meg olyan váratlansággal, amit máig nem hevertünk ki. Nagyon szerettem. Magas, erős ember volt. Érdekes, hogy milyen lényegtelennek tűnő dolgok ragadnak meg egy gyerek emlékeiben… Őt például látom magam előtt, ahogy az asztalnál ülve mélytányérból, kanállal eszi a kakaós tejbe aprított kenyeret vacsorára. Én a kakaót mindig csak bögréből ittam. Biztosan ezért maradt meg ennyire. Sokszor eszembe jut hatalmas, kérges tenyere, amiben fogta az én pici kezem, ha mentünk valahová együtt.
Nagymamám hozzá képest apró termetű, szorgalmas asszony volt, sose állt meg, folyton dolgozott valamit a házban vagy a ház körül. Már felnőtt voltam, mikor egyszer láttam, ahogy nálunk vendégségben az öcsémnek rajzol, és egészen megdöbbentem, milyen fantasztikus tehetsége van hozzá. Két éve halt meg, pont aznap éjjel, mikor én kórházba kerültem egy majdnem koraszülés miatt. Mintha a kisfiam sietni akart volna, hogy még láthassa…

Jelentkezett egy fiatal pár, hogy szeretnék megvenni a házat. A lány terhes, és arra a napra van kiírva, ami a Nagymamám születésnapja volt. Két hete leutaztunk aláírni a szerződést, és én körbefényképeztem mindent. A szívemben enélkül is örökre megmaradna, de így a gyerekeimnek is megmutathatom, a mama hol és hogyan lehetett még gyerek.

A kis zöld székeket pedig, amelyek valaha anyukámnak és a testvéreinek készültek, és amiken később én üldögéltem borsót pucolva, vagy a csirkék között, hazahoztam nekik…

túlélődoboz 2012-re

Ez igazából szilveszteri bejegyzésnek lett volna ideális, de én csak most bukkantam rá, és nem tudom megállni, hogy megmutassam a mexikói MENOSUNOCEROUNO ügynökség által 2012 túlélésére dizájnolt dobozkát.

Ha az én évemet nézzük, máris vehet nekem valaki egyet… 😉

Via: PopFlys

tévésorozatok ultraminimál plakátokon

Nem is egy barátom van, akikkel imádjuk a klassz filmplakátokat. Elsősorban Nekik (és nem utolsósorban Nektek) küldöm az osztrák designer, Albert Exergian tévésorozat-plakátjait.
Keressétek meg a kedvenc sorozataitokat, és mosolyogjatok egy nagyot! 😉

És legvégül a szerintem legcukibb! 🙂 🙂 🙂

Van még egy csomó itt, ahol mellesleg vásárolni is lehet belőlük.

(Via: Happy Interior Blog)

embert lakásáról no.1. – Niki

Vannak olyan lakások, ahová jó belépni. Mondhatnám azt is, hogy vannak olyan emberek, akiknek a lakásába jó belépni. Amikor ilyen helyeken járok, mindig elhatározom, hogy – amennyiben a házigazda megengedi – csinálok néhány képet és felteszem ide. Mert klassz dolog gyönyörű és elérhetetlen házakat nézegetni, de legalább annyira izgalmas bepillantani a saját kis környezetünk meghitt zugaiba is – legalábbis szerintem. Néhány barátomat már meg is kérdeztem, hogy mit szólnának hozzá, ha a náluk készült képek megjelennének ezen a blogon, és szerencsémre voltak köztük olyanok, akiknél nem ütköztem ellenállásba. Ezért nagy örömömre megkezdhetem ezt a kis sorozatot végre, dokumentálandó hogyan is éltünk itt Európában a XXI. század hajnalán…

::

Nikit lassan 6 éve ismerem, mikor először beszélgettünk – az interneten keresztül – még Londonban élt. Ott tanult ugyanis díszlet- és jelmeztervezést. Most Budapesten él, és szinte minden érdekli, amiben akár csak egy kicsit is kreatívkodhat. Ez látszik a lakáson is, amelyikben most lakik: a tulajdonos régi, kopott bútorait, és a nappaliban a sötét parkettát például egy vödör rég lejárt fehér festékkel átfestette, aztán falaveleket ragasztott rájuk. Már ennyi is elég volt ahhoz, hogy vidám és csajos atmoszférát teremtsen egy szempillantás alatt.

Az egész lakást belengi a saját kezű művészet légköre, mindenhol fel-felbukkannak Niki fotói, rajzai, kézimunkái. Én ma azért mentem át hozzá (Mátéval együtt), hogy felvarrjak egy színes csíkot a fehér ágytakarójára, ami szintén Niki ötlete volt. Minden barátot 1-1 ilyen színes csík szimbolizál: mi felvarrjuk az általunk választott színű fonalat, közben pedig kapunk fincsi teát és beszélgetünk egy nagyot. Ez az ötlet egyébként nagyon jellemző Nikire, ő az az ember, aki még felnőttként is a saját kézzel készült ajándékokat szereti a legjobban – akár ő adja, akár ő kapja. Rólam például festett egy képet meglepetésként, amikor még várandósan nagy pocakom volt, ki is van téve Máté szobájában.

Az egyik fotón láthattok egy ollót, amire rá van csomózva egy kis ruhaanyag – Angelina Jolie egyik ruhájából származik. Ugyanis túl hosszú volt, és megkérte a jelmezeseket, hogy vágjanak le az aljából. Így a levágott darab megmaradt emlékbe Nikinek, aki együtt dolgozott Angelinával az A vér és a méz földjén forgatásán. Ez persze csak amolyan érdekesség, egy kis kulisszatitok, egy szalagnyi darab Niki életéből, amibe most nyerhettek egy kis bepillantást.

Az isteni teát pedig ezúton is köszönöm! 😉

::

Sokat gondolkoztam, hogy színesben, vagy fekete-fehérben tegyem-e fel a képeket. A színesek ugyanis sokkal jobban visszaadják azt az érzést, amilyen Niki lakásában lenni, a fekete-fehérek viszont sokkal erőteljesebbek. Ha csak a színeseket tenném fel, sajnálnám a fekete-fehéreket, amik nekem nagyon tetszettek, ha meg csak a fekete-fehérek lennének láthatóak, félrevezetnélek Titeket Niki személyiségét illetően. Máskor valamelyik irányba könyörtelen vagyok, de ezúttal egyáltalán nem tudtam ezt eldönteni, úgyhogy íme ugyanaz még egyszer, immár feketén-fehéren. 🙂