22 interesting facts about O.Z.O.R.A. festival

In my experience if people are thinking about O.Z.O.R.A. festival at all (I’ll be calling it Ozora for short), they’re thinking about it in one of two ways. Either they’re in the camp that believes it’s a wondrous place full of magic, or they’re convinced it’s a completely debauched gathering, a convention of crazies where ‘normal’ people would never dream of setting foot. Now I’m not and never have been into Goa music, and Ozora is fundamentally a Goa music festival (update 2017.08.10.: I received some comments telling me it’s a PSY trance festival. OK, guys, let’s say it’s a PSY TRANCE festival, as you like! 🙂 This typisation is really really not important to me… Peace! 🙂 ), so I participated with somewhat of an ‘outside’ perspective, and as such may be able to write something that’s interesting for both parties. The big fans will get some insight into what attracts laymen to the festival, and the doubters can read an unbiased review that isn’t written through the distorted lens of a diehard Goa fan. (By the way, if you have no idea what kind of music Goa trance is, check out this song, for example. This is a kind of Goa-esque Dire Straits remix that even I like, but I know that – yuck! – it’s way too mainstream for the average Goa fan. These days the music being played at Goa parties is way more intense, not this melodic… I love this one as well.)

So to make a long story short, I got into this world by way of my husband. These days I like to think he is more inclined to listen to jazz or French chansons together with me, but in his younger days there wasn’t a worthwhile Goa party that took place without him. He was a co-founder of goa.hu and remained a prominent member of the channel for years, and even played gigs as an amateur DJ at Goa parties. We went to Ozora together in 2009 and repeated the experience in 2016. I won’t go into detail about my own personal experiences here — I thought that I’d write a list of observations instead, gathering the most important points that I think are worth knowing about Ozora.

1. There are only week-long passes – it’s pretty pointless to come to Ozora for a short period of time, as there are no day passes and the only alternative to buying a week pass is the weekend ticket. Incidentally, this costs just as much as if you’d purchased a week-long pass two weeks before the festival (130 euro in 2016). Even at the gate, the week-long pass is only 20 euros more than the weekend pass. I’ve heard a lot of hypotheses about the reason for this — the most prevalent is that this way, festival goers are encouraged to stay as long as possible to really soak in the Ozora essence, while at the same time, the tight community is protected from bystanders coming in for the price of a cheap day ticket just to ogle the goings on. By the way the ticket includes not just entrance to the festival but also a camping spot, parking spot and admission to all of the programs.

2. There’s basically no litter – at all of the other festivals I’ve visited in my life (Sziget, Volt, Balatonsound, etc.), it was basically a given that within a few hours of arriving you could expect to be walking through litter. At Ozora, festival goers are more eco-friendly and nature loving than the average person, so the majority of people don’t even throw away their trash. In the off chance that someone does litter then it’s only a matter of minutes before someone, usually a festival goer, picks it up, or in the rare instances that doesn’t happen, then someone from the staff will show up to the scene within seconds and take care of it. There are rubbish bins every 5-10 meters so you don’t have to carry any trash very far before you can throw it out. If you look at the cover photo for this post, you won’t find a single piece of trash, even though that photo was taken in front of the main stage on day three of the festival. I don’t mean to cast judgement here, but imagine for a second Balatonsound with an army of garbage collecting body-building boys and litter picking fake-nailed girls…:))

3. There are no advertisements either – there aren’t any logos, posters or advertisements from major sponsors, nothing brand oriented whatsoever besides the nameplates of individual small businesses at their stands. This in itself is completely refreshing to one’s eyes, that are otherwise used to unrelenting advertisements competing for our attention every day.

4. It might just be the most international Hungarian music festival – I’m not sure of the official statistics but judging from our own experience, out of every 10 sentences that we heard walking around the festival, 6 were French, 2 English, 1 German and about 1 Hungarian. There was an unbelievable, almost shocking number of frenchies — I don’t know who advertises Ozora there and how, but we basically felt like we were in France the whole time we were there.

5. The property is completely dedicated to the festival – Sziget takes place at Hajogyari-sziget, Balatonsound goes down on the Zamardi beach, and so it goes for the rest of the Hungarian festival locations that I know. They all take place in locations that otherwise serve a completely different purpose on a regular, non-festival day. Because of this temporality, the structures at these festivals are built to last for a single week — all the structures are temporary and portable tents, shipping containers or stalls. Ozora on the other hand, located in a giant field, has been developing constantly since 1999. I first visited in 2009, and the change since then has been incredible: there’s a flagstone path across the meadow, paved roads, permanent buildings (“bar,” “restaurant,” etc.) built of brick, stone, wood, reeds, built-out showers, toilets, a playground, snaking stairs, tunnels, bridges, walkways, and much much more. Each and every one of these structures was built for the festival and wait for that one week in the year when they’re actively used. Nowadays there are even a few fixed lookouts built on the festival property, where you can get a bird’s eye view of the whole area.

6. There are tons of very young kids – I meet kids at other festivals as well, but at Ozora there is a surprising amount of nursery and kindergarten aged kids. By now they have their own playground shaded by trees, complete with a sandbox, castle, rope course, hammocks and a crafts corner, perfectly equipped to spend an entire carefree day.

I also know this firsthand, because this year we partied for 2 days without kids, and spent the other two days with our 2 and 5 year old sons at the festival. Without any prompting, they told us that the festival was a massive experience for them, and that they didn’t want to come home at all and want to return next year. I would add that most of the adult festival goers are also revisiting their childhoods, happily taking part in any and all “childish” antics like riding on the ringelspiel and playing around in the mud.

And of course it doesn’t hurt that anyone under the age of 14 is guaranteed free admission.

7. You can find decidedly older partiers here too – yes, there are lots of older people here, mostly hippies of course, with long beards, hair, tattoos, the kinds of people you otherwise don’t really meet in Hungary (that may be because most of them aren’t even Hungarian).

8. You won’t find this many barefoot people at any other Hungarian festival – you’ll see as many kids as adults running around barefoot, that is to say many people ditch their shoes, and often. There are even those who go soleless at night, although my toes would definitely freeze if I tried that…

9. Every night there’s a giant bonfire in front of the main stage – when I went in 2009, the bonfire wasn’t surrounded by a fence, there were just a few bigger stones around it. We watched with mouths agape as a few crazy festival goers crawled around the fire on hands and knees, even singeing themselves a bit in the process. By now the fire pit has become decidedly more safe, they’ve built an elegant fence around the bonfire pit, precluding any chance fall into the fire even by those who’ve really lost touch with reality…

10. The toilets aren’t ToiToi stalls – unlike other festivals where you’re forced to answer the call of nature in an incredibly smelly ToiToi stall that inevitably becomes filthy within a matter of hours, Ozora by now is equipped with real toilets, not flushable, but fitted with toilet seats and about 2 square meters of legroom, not to mention ample ventilation from above and below. The 1 or 2 cleaning staff members that are always around power washing the whole thing every 20-30 minutes are just icing on the cake, but thanks to them the toilet was always spotless every time I visited.

11. Get ready for cold showers – brrr, I never take cold showers, no matter how healthy they are I can’t get myself to do it. Alas, here I had no choice if I didn’t want to be completely sweaty. There are tons of showers and the only time I ever had to wait was the 10 minutes I stood in line during ‘peak hours’ over the weekend, when the big crowd arrived. In the first few days, aside from a possible short line during peak hours, you could basically always count on getting in immediately. These, too are ventilated from above and below, and cover your body completely. If I had to make a suggestion to the festival organizers on where they could improve, the first thing I would suggest would be to make warm showers available as well, even in exchange for a few cents to cover costs. It would really come in handy if somebody wanted to take a shower at night or if it wasn’t as hot as it was this year.

12. The community is really strong – of course this isn’t all that surprising at a festival, but in this case the community spirit saturates all parts of life: you can cook together in big stoves or over fires, there’s a communal garden where you can pick herbs and other things for your food, there are tons of communal crafts programs,

About 20 different kinds of workshops…

The sanded area maintained for fire dancers and encircled by space for the audience on all four sides, is open to any dancers who have experience, they even provide you with gear for it if you need. And these are just a few examples.

13. It’s not true that only “bohos and hobos” take part – Everyone comes to Ozora with a tent – the whole thing is a huge tent camp that the cars are parked next to, there are tons of Audis, BMWs, and other indisputably top-notch cars. Without a doubt there are also completely run-down hoopties as well, but definitely not to the extent that those who have never been to Ozora believe to be. We actually partied with a lot of business owners, high-level managers and C-suite executives, and the rumor that there are only “poor, torn hippes” at Ozora is just that, a false rumor.

14. Here you can see the Dothraki men introduced to us by Game of Thrones in real life – jokes aside, you need to see this! I have never really seen these kinds of guys in these numbers elsewhere. These days, everywhere else you go you’ll find ‘skaters,’ or ‘gym bros,’ or athletes, squares, hip hop guys, even the odd punk, but ‘dothraki’ men are only at Ozora, and on top of it all they even smile, despite their serious glares on TV. So calling all girls who dig this look — it’s time to visit!

15. This is a paradise for flat girls – it may be sexist of me to write about this kind of thing – or what do I know, I’m sure there will be those who are bothered by this – but first of all, I’m writing about this as a woman, and second of all, I have to make mention of this because it’s just so (not) in your face. At Ozora, 70% of the girls don’t wear bras, and those who do, definitely don’t wear push ups. They wouldn’t even think of hiding their chests or covering up the fact that they’re not as well-endowed as today’s worshipped ideal. Where elsewhere girls are trying their hardest to prop up the twins, even going so far as to pump them full of silicon, at Ozora I didn’t see a single pair of fake breasts (insofar as they are recognizable). Bras were almost as hard to find, with about 3 in 10 girls sporting them. So, for those guys who are into these kinds of girls, or for those girls who have zero confidence about having a small chest, Ozora is the place for you. The guys will be blown away and the girls will get enough confidence to last the whole year, guaranteed…(UPDATE: When I say “they don’t wear bras” I don’t mean that they’re walking around naked, but that they’re not wearing bras UNDER THEIR CLOTHES. I added this to quiet the complaining comments. I saw a few topless girls as well but not more than one would encounter on the beach in a less prude country, that is to say: about 5 girls in 4 days.)

16. You won’t find aggressive, crass or belligerent people – I don’t want to pass judgment on what any individual person chooses to “drop out of reality with” at different festivals, but one thing is for sure: you won’t find any aggressive, belligerent drunks at Ozora. Most people smile nicely, or they may even laugh at you (kindly), but even then no one is pushing anyone around or raising concerns about personal safety.

17. If you lose your cell phone, you can be almost certain that you’ll get it back here – last year my husband’s brother lost his phone and the next day he found a note on the message board, letting him know where he could retrieve it. I put my faith in this story when this year, I myself very cleverly left my phone somewhere on the very first night. I won’t lie, I did go back to the lost and found five times and asked if anyone had turned it in, and even sort of gave up by the fifth visit, but even so within 24 hours of losing it, it was in my pocket again without any damage or internal issues. I’m not even talking about some cheap brick, but an iPhone. At Ozora people are like that, they don’t steal if they find something.

18. The world’s friendliest and most helpful security guards work here – at least this year this was definitely true. They answered everything very nicely, and I never saw any yelling, aggression or threats from them. They were really there to help and to help relieve the tension instead of heighten it. A special thank you to them and the organizers for this, it’s a good feeling to be able to party like this.

19. They have their own corner store, fruit and vegetable stand – This is especially significant because you can’t really wander out of Ozora. You enter, you pitch your tent and in x amount of days you leave. So it kind of matters whether or not you can buy some bread rolls for breakfast. And yes, you can get everything at the store that you might need at a camping festival in 40 degree weather, from ice cold chocolate milk to pastries to fresh fruits.

20. People are constantly “gifting” each other – they paint your face for free, give out massages, teach, play music, practice yoga, offer you a taste of what they’re cooking, and a whole laundry list of other stuff.

21. Those with special diets don’t need to worry. – Whether you are vegan, vegetarian, paleo, gluten sensitive or follow any sort of special diet, you’ll find an eatery that caters to you.

22. When it comes to visuals, it’s unbeatable – there are so many unique, amazing, rare and of course psychedelic sights to see wherever you go, that the whole week wouldn’t be enough to see them all.

Pictures, statues, wall murals, light projections in the most unexpected places, tons of tattoos, colored hair, colorful clothing, completely unique styles, feathered accessories, uncommon necklaces and jewelry, and so so much more. Enough inspiration to last months.

If you’ve never been to Ozora and this list has inspired you to make a trip out, or if you were thinking about going anyway, I suggest you go at the beginning of the week. You can enter as early as Sunday, but the really big crowd only arrives Thursday afternoon. That’s when getting food, standing in line, and getting from A to B becomes time consuming. In the first couple of days, the whole atmosphere is much more relaxed, there’s more room to breathe, there’s significantly less people, I enjoyed it much better this way.

If you have any other questions, write them in the comments, I’m happy to answer.

Special thanks to Réka Forgach for the cool translation!!!!

(publication date of the original Hungarian post: 9 August, 2016)

üzenet a gyászolóknak


Folyamatosan a buszbaleset áldozatainak családjaira gondolok. Arra gondolok, mit tudnék én tenni, hogy egy ezredhajszálnyit kevésbé fájjon nekik, ami nem tud ezredhajszálnyival kevésbé fájni. Arra gondolok, hogy imádkoznom kell. Meg is teszem, de ez nem elég. Mentők, gyűjtések, gyertyák, pszichológusok, vígasztaló szavak. Mindenki gondol valamire, ami hátha segít, mert nem tudunk másra gondolni most.

Arra gondolok, ha a helyükben lennék, nekem mi segítene. Erre gondolok már két napja. És azt hiszem, most rájöttem, talán mi az.

Azt hiszem, nekem az segítene, ha tudnám, ha hihetném, hogy bár ebbe én úgyis belepusztulok itt lenn, a gyerekem, a testvérem, a férjem, a feleségem, a tanárom, aki meghalt, nem a semmibe tűnt el. Nem a semmiben van, hanem valahol, ahol nem fáj neki semmi. Ahol béke veszi körül. Ahol majd találkozhatunk újra, csak bírjam ki addig valahogy.

Ezért arra gondolok, most leírom, mi történt gyerekkorában valakivel, aki számomra nagyon kedves. Tőle tudom, személyesen.


Rohangásznak a lakásban, játszanak, gyerekek. Ő elesik. Beveri a fejét. Hirtelen saját magát látja, felülről. Fekszik a földön. Körülötte a testvérei és a mamája, mindenki sír és könyörög, hogy ébredjen már fel. De ő távolodik ki a lakásból, felmegy a plafonig, majd átsuhan a plafonon. Látja a gerendákat, meglát egy lyukba mélyre dugva egy régi játékot, amit nem is tudja, mióta nem talált már. Látja felülről a házat, a várost. Távolodik. Alagutat lát, hatalmas fényt. Békét érez, és végtelen szeretetet. Olyan békét és olyan szeretetet, amit addig soha az életben, pedig szerető családban nőtt fel és nem volt benne hiánya. Nincs félelem, nincs fájdalom, nincs sötétség. Fény van, melegség, minden egy. Sehol máshol nem akar lenni, csak itt. Nem érzi a testét, semminek nincs súlya. Nem érzi, hogy lép, nem érzi, hogy emeli a lábát, nem érez semmi fizikai akadályt. Egyszercsak jön valaki, akit nem lát, mert hatalmas fény veszi körül. És ez a valaki megkérdezi tőle: “Ugye tudod, hogy mit vállaltál…? Vissza kell menned.” 

Úgyhogy visszajön. Nincs más választása, pedig maradni szeretne.

Hónapokig depressziós, amennyire egy gyerek depressziós lehet. A lépéshez emelnie kell a lábát, az izmai dolgoznak, a levegő nehéz. Újra egy testben bezárva kell lenni.  Egy testben, ami korlátokat szab. Aztán belenyugszik és elfogadja, hogy ennek így kellett lennie.

És megtalálja az elveszett játékot.

Igen, ott volt, éppen ott.


Minden gyászolónak végtelen, végtelen, végtelen erőt kívánok.



(Utóirat egy felháborodott Facebookos comment apropóján, mely szerint ilyesmit csak egy gonosz vallási fanatikus írhat: nem, ez az írás nem hittérítés szándékával íródott, és nem, nem hiszem azt, hogy a gyerekeknek Isten mellett a helyük a szüleik helyett. Ez az írás egy történetet oszt meg, az én hitem szerint, a vígasztalás legtisztább szándékával. Szívből, őszintén remélem, hogy ez csak kevesek számára nem volt világos. A comment után némileg átírtam, hogy ez még egyértelműbb legyen.)

kokain helyett építészet


Pablo Escobar története felkapott téma mostanában a Narcos című sorozatnak köszönhetően, mely a világ talán leghírhedtebb drogbárójának életét és bukását dolgozza fel. Mi nemrég fejeztük be a férjemmel, baromi izgalmas sorozat volt, az egyik legjobb, amit valaha láttam. Ráadásul számomra sajátos önéletrajzi vonatkozása is van, mert majdnem lett nekem is kolumbiai gyerekkorom, aztán – épp Escobaréknak köszönhetően – mégsem…

Édesapám Escobar tombolása idején dolgozott Kolumbiában, konkrétan akkor, mikor például lerohanta tankokkal az igazságügyi palotát, ahogy ez a sorozatban is látható. Papáék feladata – egy nemzetközi szervezettől származó kiküldetésük során – az volt (!), hogy rávegyék a vidéki parasztokat, hogy kokacserje helyett KUKORICÁT termeljenek… Már elsőre is nagy sikerrel kecsegtető küldetésnek hangzik, nem?
A néhány kolumbiai hónappal kapcsolatban Papának számtalan anekdotája van, amiket ezerszer hallottam gyerekkoromban. Ilyen például az a sztori, mely szerint ahhoz, hogy közlekedni tudjanak az országban, menlevelet kellett kapniuk a helyi gerilláktól, amit végül arra tekintettel kaptak meg, hogy az egyik gerilláról kiderült, hogy Budapestre járt a BME-re egyetemre… “Basszátok meg, nem mondjátok, hogy magyarok vagytok?!?” – kiáltott fel az illető, amikor meghallotta Papáékat magyarul beszélni. (A káromkodásért elnézést, de hát ez bizony épp így hangzott el.)

Úgy volt, hogy mi is ki fogunk költözni, mármint a család, ez végül két dolog miatt hiúsult meg. Egyrészt egy olyan védett diplomataövezetben kellett volna laknunk, amit több méteres fal választ el a külvilágtól és erre anyukám (mily meglepő…) nemet mondott. Apukám sosem volt az az izgulós fajta, úgyhogy önmagában ennyi nem tántorította volna el, de a második ok még számára is kétségtelenné tette, hogy nem vihet oda minket. Quatro Esquinas településen ugyanis véletlenül épp akkor volt az utcán, mikor két ellenséges drogbanda elkezdte lőni egymást. Ő túlélte egy autó alá bújva, de a tűzharc közepén álló óvodából több gyerek holtan esett össze, mert a fegyveresek az óvoda kertjén át lőtték egymást… Na hát ezért nem lett nekem kolumbiai gyerekkorom.

Sebastian Marroquinnak viszont olyannyira volt, hogy ő történetesen Pablo Escobar fiának született. A sorozatban rengeteget szerepel az ő karaktere is, de maga Marroquin nem tartja túl sokra a filmet, sőt. A The Architects Newspaper magazinnak adott most interjút, melyben így fogalmaz: “Tudom, hogy kell kokaint árulni. De nem akarok kokaint árulni.” Sebastian szerint az építészet mentette meg az életét, bár úgy érzi, még építészként is szinte lehetetlen kitörnie apja árnyékából. Fájó pontként meséli például, hogy a nevét egy híres építésziroda, melynél dolgozott, nagy valószínűséggel épp apja múltja miatt nem szerepeltette egy olyan épület alkotói között, melyen ő is dolgozott.


Az első ház, amit Kolumbiában tervezett, rejtélyes megrendelőktől származott. Elküldtek neki minden szükséges adatot, helyszínrajzot, elképzelést, és neki ez alapján kellett a házat megterveznie, anélkül, hogy valaha találkozott volna a megrendelővel, vagy eljutott volna a helyszínre. Később tudta csak meg, amikor már kész volt a ház, hogy a megrendelő volt egyike azoknak az embereknek, akik 1988-ban egy autóba rejtett pokolgéppel akarták felrobbantani az Escobar családot… Ez a jelenet a sorozatban is szerepel, és csodával határos módon túlélte a család minden tagja, pedig otthon voltak a házban, amely mellett az autó felrobbant. Így tehát Marroquin épp egy olyan embernek tervezett házat, aki gyerekkorában felrobbantotta az övét, és benne majdnem a családját is. Szerinte a megrendelés egyfajta jelképe volt annak, hogy a kolumbiai emberek szeretnék lezárni ezt a szörnyű múltat, békét akarnak. Kvázi bocsánatkérés volt az egykori történtekért. Így ugyanis Marroquinnek lett egy olyan referenciája, amelyet később meg tudott mutatni, és amely további megrendeléseket eredményezett számára…

Én most csak ezt a momentumot emeltem ki, de az egész interjú nagyon érdekes, itt el tudjátok olvasni: https://archpaper.com/2017/01/pablo-escobar-son-architect/

Lassulj le teával!


Ez az írás most azzal fog kezdődni, hogy elárulok magamról valami szupercikit… Hogy miért? Mert szerintem, ha Tálos Gábor tudta volna ezt az információt rólam, nagy eséllyel eszébe nem jut, hogy meghívjon engem egy általa vezetett teaszertartásra… Merthogy annál szentségtörőbb módon teát inni, ahogy én szoktam, gyakorlatilag lehetetlen. Egyrészt filteres teát iszom – mert szupergyors és kényelmes, és nálunk nagy rohanás a reggel, én pedig 90%-ban csak reggel teázom. Másrészt, ha ez még nem lenne elég gáz – nem tudom kivárni, míg egy forró tea kihűl, ezért csak félig öntöm a bögrét forró vízzel, beteszem a filtert, 3 perc múlva kiveszem, majd engedek a bögrébe jéghideg vizet a csapból…. ÁÁÁÁ, szuperciki, igaz? 🙂 Gábor, ha olvassa ezt az írást, szerintem most felszisszen, minimum. Kígyót melengetett a keblén…? 🙂

Én a hétköznapok rohanásában tényleg nem bírom kivárni, míg iható meleg lesz a tea, ez van. Van két kisfiam, mellette saját vállalkozásom, egy full hobbiból írt blogom, háztartásom, amit vezetek, családom, akiket látogatok, barátaim, akikkel összefutok, tényleg, de tényleg non-stop rohanok egyik helyről a másikra, és ennek mindenféle áldozata van, köztük a nyugodt teázás élménye, ami manapság tényleg ünnepszámba megy nálam.

Igen ám, de az ünnepeket meg nagyon szeretem. Készülni valamire, “megadni a módját”, szépen felöltözni, szépen megteríteni, az asztalnál gyertyát gyújtani, mindeközben klassz zenéket hallgatni – na ez legalább annyira jellemző rám, mint gagyi módon inni a teát egy átlag szerda reggelen. Az ünnepekbe szerelmes vagyok, olyankor azt érzem, hogy kicsit megáll az idő, és igazán jelen lehet lenni, igazán jelen tudok lenni a pillanatban. És az ünnep szó alatt nem csak a Karácsonyt és társait értem. Ünnep nekem az, ha vendégek jönnek hozzánk, vagy minket hívnak vendégségbe, ha leülünk egy kávézóba vagy étterembe a barátaimmal beszélgetni, ünnepek az évente ismétlődő kis szertartásaink, például, hogy minden évben Szenteste előtt néhány nappal elmegyünk a Széchenyi-fürdőbe, hogy ne csak a rohanást éljük át az év végéből, hanem tudatosan próbáljunk a tempón lassítani, és így tovább.

Egy teaszertartás is épp erre jó. Hogy lassulj egy kicsit. Hogy leülj, beszélgess és közben “várd a teát”. Hogy ideális legyen a hőmérséklete a víznek (zöld teánál 85fok, feketénél 95), hogy pont elég, de pont nem túl sok percig ázzon a teafű, hogy pici csészékből kortyolgass, majd újratölts, hogy kipróbálj többféle ízt, illatot, hatást, hogy ünneppé tegyél vele bármilyen hétköznapot. Azt mondják, a jó tea olyan, mint “az őzike az erdőben” – várnod kell türelmesen, hogy felbukkanjon a fák közt, így arra is, hogy a tea hatása megjelenjen benned. De amikor végre megtörténik, akkor varázslatban lesz részed…


Ilyen volt a Gábor által vezetett szertartás, és ilyen az is, ha Te szervezel a barátaiddal hasonlót. Valahogy hozzá vagyunk szokva, hogy ha találkozni akarunk emberekkel kikapcsolódásból, akkor étterembe megyünk vagy kocsmázni, pedig ugyanolyan jókat, sőt, talán még mélyebbeket is lehet beszélgetni ebben a belassult állapotban, néhány csodálatosan finom tea mellett.


Gábor mesélt arról, hogy járják be munkatársaival a Távol-Kelet teatermő vidékeit, hogy minél különlegesebb ízeket és illatokat kutassanak fel. Szinte láttuk magunk előtt a buja erdőket, a földeken dolgozó családokat, és amikor azt említette, hogy a Főnix-hegyen úgy árad a tea illata, hogy azt érzed mindenhol, azt érzed nappal, és azt érzed éjszaka az ágyadban, mikor lefekszel aludni, ez azonnal felkerült a bakancslistámra.





Gábor egyébként a Bortársaság egyik alapítója, a magas minőségű teákkal néhány éve kezdett el komolyan foglalkozni. A szertartás is a Bortársaság egyik üzlete fölötti teremben zajlott, a Kossuth tér szomszédságában lévő Vécsey utcában.


A Gábor által forgalmazott teák Zhao Zhou márkanév alatt futnak, amit magyarul dzsaó dzsó-nak kell ejteni, ha jól értettem. Zhao Zhou mester 120 évig élt, ebből 30 évig meditált, és amikor megkérdezték tőle, mi az élet értelme, azt felelte: “Menj, igyál teát!”

Ha ő mondja, azért érdemes megfogadni, nem…?
Persze szigorúan filter nélkül!!! 🙂



Ha szeretnétek olyan teaszertartáson vagy teasulin résztvenni, amin én is voltam, vagy ilyet ajándékba adni Karácsonyra, ehhez itt találtok infót.

Ha pedig megkóstolnátok Gáborék teáit, innen tudtok rendelni. Az én egyik kedvencem a Green Dancong 2015 No. 505 wulong tea volt, aminek szerintem jázminos-orchideás illata és picit vajas íze van. A másik pedig a Da Xue Shan 2016 No. 831 puer tea… Utóbbi olyan hatással volt rám és a csapat sok-sok tagjára, hogy ha részletesen elmesélném, utána csupa drogos keresőszóval bukkannának rá a blogomra a Google felhasználói… Nem viccelek. De nem mesélem el, inkább próbáljátok ki magatok! 😉

a Moszkva tér cuki Mókuscha


Jó, tudom, tudom, nem Moszkva, hanem Széll Kálmán tér. A gyerekeim sztem pont ugyanúgy fognak mosolyogni rajtam, mint én a szüleimen, amikor “Felszab” teret mondtak a számomra nyilvánvalóan Ferenciektere Ferenciek tere helyett, vagy “Mártírok” útját a Margit körút helyett. Persze nem párthűségből, mert attól aztán messze voltak, hanem szimpla megszokásból, hisz ők még azokba a nevekbe nőttek bele. Nos én meg a Moszkva térbe, ahol az “óra alatt” találkoztam akárkivel, ha találkozni kellett.  Az én Moszkva terem némileg más, mint a fiaim Széll Kálmán tere lesz egyszer, bár még az is lehet, hogy ők is Moszkvázni fogják… Hisz tulajdonképpen ez csak egy város neve, nincs rajta semmi ciki, ráadásul gyorsabb is kimondani, mint azt, hogy Széll Kálmán.

De hívjuk bárhogyan is, a lényeg az, hogy ez a tér egyértelműen Budapest egyik legforgalmasabb gyalogos csomópontja, és ha éppen itt nyílik egy tüneményes kis kávézó, akkor máris van egy csodálatos új találkozóhely az “óraalatton” kívül.



Mi csak capuccinot ittunk, amikor erre jártunk néhány napja, de mint látható a képeken, sok-sok finom falatot is bekaphat, aki ide téved. Arról nem is beszélve, hogy a bundás kenyerük hatalmas népszerűségnek örvend.

Ha mostanában tértek be, kellemes karácsonyi hangulattal találkozhattok, idén nekem ez volt az első szezonális dekoráció, amiben nem idegesített, hogy már megint szuperkorán kezdünk karácsonyozni, hanem kifejezetten jól esett a lelkemnek.





A kiszolgálás nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy éppen adóhatósági vizsgálat zajlott, mikor mi ott jártunk… Ezúton is remélem, hogy a rend őrei mindent megnyugtatónak találtak és ez a cuki kis hely nyugodtan üzemelhet tovább mindannyiunk örömére. 🙂



1012 Budapest, Várfok utca 30.

Facebook: https://www.facebook.com/mokuschdelibudapest/